9. "...már megint deja vu..."

- Már megint deja vu-m van – szisszentem fel, amikor a felszínre érve megpillantottam a flamingós tapétát. Otthon voltam, utam során már másodjára (negyedjére). Hamarosan Billék is felszállingóztak; egy helyben toporogva nagy szemekkel nézelődtek a lakásban, majd rám emelték tekintetüket, hogy mégis kommentáljam már legénységünk jelenlegi helyzetét. Miután ezt huzamosabb ideig nem tettem, Bill bátorkodott kezdeményezni.

- Mit mondtál, mid van? – kérdezte – Hallottam, hogy mormoltál valamit, de nem csíptem el azt a bizonyos szót.

- Deja vu.

Ez olyannyira megviselte, hogy pajtásaival karöltve hosszas némaságba roskadt. Érdekes megfigyelni, hogy míg Oktond tengerészei hazai pályán virgonc, idegen környezetben meglehetősen esetlen alakok voltak. Nem dajdajoztak hangosan káromkodva, nem hörpöltek bőrkulacsból – lehajtott fővel birkaként követték pásztorukat, jelen esetben engem, már elnézést a metaforáért (ha ez az), de ilyen is kell néha. Mindez – feltételezéseim szerint – a hajózás hiánya miatt volt: elszoktak a külvilágtól, egész napjukat bárokban töltötték gennytől illumináltan, találékonyságuk elsatnyult, alkalmazkodóképességük eltompult.

Kimentem a konyhába, hogy megnézzem, minden úgy maradt-e, ahogy a történet elején hagytam. Nem törtek-e be vagy ilyesmi. A látvány első látásra kísérteties hasonlóságot mutatott (lazac a földön, rákmaradék az asztalon), de ahogy jobban szemügyre vettem a szobát, észrevettem, hogy Kicsit Álmos úr az asztal alatt rejtőzködik összegömbölyödve. Csak úgy, ahogy korábban leírtam: vörös kockás köpenye alatt még mindig tojásszínű pólót és fekete rövidnadrágot viselt, kényelmes cipőjét zokni nélkül hordta, s fején ott virított az a bizonyos bohócmintás kesztyű, ami most csorbult méltósággal gyűrődött az asztallaphoz.

Miután hangos mocskolódások kíséretében felszólítottam, hogy bújjon elő (mert ha nem, akkor szétrúgom apróra), hamar kikászálódott.

- Nem működik a lazaca – mutatott a földön tehetetlenül heverő halra, hogy megakasszon tevékenységemben: a hidegvérű mészárlás előkészítésében. Közben kísérőim is beljebb tolakodtak, s a tarajos idegent megpillantva rám uszították szokásos kérdő szemeiket.

- Ő itt Kicsit Álmos – mutattam be nekik.

- Az a szemét, akiről meséltél? – érdeklődött Félszemű Bob.

- Az a szemét. – Némi arcideg-rángatózás után Álmoshoz fordultam - Ők itt tengerész útitársaim: Bill, Félszemű Bob, Ergya Ernő, Vadorzó Jack.

- Örvendek – biccentett, de szemeivel a terepet pásztázta lehetséges kiutakat keresve (ezt kesztyűjének kismértékű kilengése is elárulta). Miután ráébredt, hogy ezek száma nem éri el az egy darabot, taraja megállt, maga pedig cigarettára gyújtott.

- Bocsánatot kell kérnem a múltkori miatt – kezdte meg beszédét füstölögve – Nem volt kedves dolog elhurcolni magát, a szemébe világítani, sok-sok szobán végiggyalogoltatni, kihasználni saját lakásának felismerését, végül kint hagyni a sivatagban és visszajönni ebédelni (legalábbis kísérletet tenni rá). Mindezért elnézést szeretnék kérni. Bocsásson meg, hogy többes számmal tőrbe csaltam…

- Hagyja abba! – vágtam egyelőre csak a szavába. – Megbocsátok, egy feltételt kivéve!

- Mi lenne az?

- Kövessen minket a hajóskapitányhoz.

- Nincs az az isten, hogy kövessem magukat a hajóskapitányhoz. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy kövessem magukat a hajóskapitányhoz.

- Ez esetben készséggel felvágom az ereit – ajánlottam fel szívélyesen, Billék pedig már fenték is a teázóból lopott műanyagkéseket. Kezdett visszatérni beléjük az élet.

- Ha ez a két választásom van, vezessenek hát ahhoz a hajóhoz, én örömmel magukkal tartok.

- És oltsa el azt a cigarettát!

- Nincs az az isten, hogy én eloltsam ezt a cigarettát. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy eloltsam ezt a cigarettát.

- Ez esetben a barátaim minden hercehurca nélkül kiszúrják a szemét. Ugye, fiúk?

A fiúk egy pillanatra megtorpantak; Félszemű Bobhoz fordultak, hogy mégis szabad-e egyáltalán ilyet művelni. Bob félszemmel ránézett az öregre, lassan végigmérte, majd a nemleges válasz kifejezéseképpen megrázta a fejét (az öregét). A matrózok ismét rám tekintettek. Bill előlépett.

- Mint epizódszereplők, tudod, mi mindenben melletted állunk, de ebben nem tudunk segíteni.

- Nyugalom – nyugtattam a pipogyát – nem gondoltam komolyan. Csak rá szerettem volna ijeszteni a vén zsákra. Nem bántom én az embereket.

- Hála istennek! – szusszant Ernő.

- Csak mert mi sem szeretjük bántani az embereket – magyarázta Jack.

- Mi szeretjük az embereket – egészítette ki Bill.

- De nem bántani szeretjük, csak simán őket – javított feleslegesen Bob.

- Alapvetően magam is a béke híve vagyok. – mondtam, de a dialógusnak ezzel koránt sem szakadt vége.

- Ez nagyszerű. Tényleg. Csak elsőre úgy hittük…

- Hogy te…

- Hogy te az átlagnál kicsit…

- Csak egy kicsit, mintha…

- De ez csak az első benyomásunk volt…

- Bizony, bizony…

- Szóval te mintha az átlagnál egy kicsit…

- Hogy is mondjam…

- Gorombább lennél.

Csend volt. „Hogy én goromba? Én, aki még egy légynek se tudnék ártani? Igaz, nem voltam túl barátságos. Pedig nagyon próbáltam úgy tenni. Lehet, hogy olvasták a narratívát?” Efféle gondolatok terhelték elmémet, amikor Kicsit Álmos kilátásba helyezte azon elméletét, hogy álldogálás helyett akár mehetnénk is. Ezt fontolóra véve rá kellett döbbenem, hogy eleget tesz a valóságnak, s bár tele vagyunk vesztegetni való idővel, azért lóduljunk az ajtó felé. Ismét kezdetét vette a véget nem érő gyaloglás.

Gyalogoltunk hálóról fürdőre, fürdőről konyhára, konyháról spájzra, spájzról padlásra, padlásról pincére és pincéről hálóra. Közben Álmos úr többször megkörnyékezte az adott lakás fridzsiderét, ugyanis – ahogy többször is hangoztatta – éhen maradt. Ilyenkor megfogtuk, s egy ideig szakállánál fogva vezettük, amíg úgy nem találtuk, megérett az önállóságra. Ezt a feladatot felváltva láttuk el. Bobot később jóindulatúan diszkvalifikáltuk, ugyanis mindig nekivezette az öreget az ajtófélfának, amire az elájult, és hosszas perceken át hortyogott.

- Remélem nem bántottunk meg – szólt Bill mellém zárkózva.

- Dehogy, csak kicsit megleptetek. Nem sértődök én meg az ilyesmin. Az elején én is hasonlóképp vélekedtem rólatok.

- Ezt hogy érted? – érdeklődött.

- Úgy gondoltam, hogy a tengerészek agresszívebb, hirtelenebb teremtések, nem ilyen jámborak, mint ti.

- Sok Rejtőt olvastál, mi?

Meglepődtem ezen a semmiből előtörő utaláson.

- Igen.

- Szép idők voltak. Akkoriban a matrózokban még volt tartás, kurázsi.

- Gondolom csak fiktív szereplők voltak. – mondtam hátsó szándék nélkül, majd hosszas hallgatás hatására korrigáltam – Úgy értem, kitalált szereplők.

- Hogy kitalált szereplők? – emelte fel a hangját Bill, majd hangos kacagásban tört ki a szája – Halljátok ezt fiúk? Azt mondja, hogy P. a szereplőit csak kitalálta.

A többiek rövid hatásszünet után szintén elkezdtek röhögni, ugyanis végül csak kifosztottak néhány hűtőt Álmos bácsi vezérletével. Öt percen át fetrengve brékeltek a szőnyegen leguán-fasírtokkal és áfonyás túrógombócokkal a szájukban. Emiatt a lelkem legmélyén néminemű megaláztatást éreztem, de álltam, mert kiemelkedően erős a jellemem.

- Nincs igazam?

- Ne aggódj, tőlünk nem tudja meg senki, hogy ilyet mondtál – nyugtatott Jack, de különösebben nem éreztem magam lekötelezve.

- A klubvárosban lehetőleg azért kerüld a hasonló megjegyzéseket – tanácsolta Bob megkomolyodva, bár olykor-olykor még kacajra biggyedt a szája, s ilyenkor egész arca vele torzult.

Gőzerővel haladtunk tovább; kilincseket és hűtőket nem kímélve szeltük az átjárókat, amíg az egyik ajtó túloldalán meg nem pillantottuk a csillagos eget.