16. "...a vakond megevett minket..."

Az eredeti tervvel ellentétben a vakond – nem szégyen ezt kimondani – megevett minket. Ám ez még nem jelentette kalandozásunk végét. Mikor a szájüregbe értünk, a fehér szőrös kapu bezárult mögöttünk, s bár a búgó női hang biztosított minket, hogy ez a mi utunk a világosság felé, nem láttunk semmit. Közben a csapos (saját bevallása szerint „Rodger, a csapos”) bocsánatot kért, hogy nem kérdezett meg: belerakhat-e egy fekete zsákba és cibálhat-e benne metróvonalakon keresztül. Természetesen megbocsátottam, hisz a segítségére volt szükségem. A nyelv puha volt és nyálkás, mint egy vízágy fonákja.

- Amúgy nem feltétlenül kell alagutat ásnom a falatok alá – mondta. – A Sivatagi Metró Művek már ásott egyet. Illetve ásatott, csak ásatott, igen.

Mindezt kollektív botorkálással kötöttük egybe, egészen, amíg egy hirtelen lejtő csúszdára nem értünk (a csúszdák már csak ilyenek). Ezen mi gyermekkorunkat felidézve szánkáztunk lefelé egészen különös, Moebius-i kurflikat téve. A hússzínű mennyezetbordát apró viaszmécsek világították meg. Utunk töretlenségét nyál biztosította. Ekképp kanyarogtunk; útjaink néha külön váltak, majd keresztezték egymást, de az ütközést szinte végig sikerült elkerülnünk.

- Nem is… - hadartam egy találkozópontnál, ahol éppen csak elkerültük egymást, majd vártam az újabb összefutásra – olyan nagy… - itt majdnem összementünk, a bakancsa súrolta a szemöldököm - hülyeség… - most ő suhant el előttem - amit te… - itt át kellett ugranom, aztán vártam az újabb csomópontot; vártam, de az hosszú percekig nem jött. A távolban világító pontocskát véltem felfedezni - mondasz.

Itt ért véget a csúszda, s mi nagy robajjal kibukdácsoltunk. Ő vasruházata révén nem sérült, én de, de hát mit nekem sérülés. Miután pólómmal felitattam az orromból spriccelő vérzivatart, Rodger pedig megszabadult nagyapja jelmezétől, feltápászkodtunk és körülnéztünk.

Egy aprócska, gondosan berendezett szobában találtuk magunkat. Az egész nem volt tíz négyzetméter. A rikító narancssárga falak elvakították sötétséghez szokott szemeinket. A falon kép függött; nyúlt arcú, mosolygós fickót ábrázolt kigombolt frottíringben és úszósapkában. A szemközti falon ugyanez a férfi hálósipkában egy gömbölyített sarkú ágyon fekve, kezében borzasztó vaskos könyvet szorongatva.

Az első kép alatt széles íróasztal állt, az asztalon hórihorgas olvasólámpa magasodott, középen írógép, körülötte megannyi kusza papír, telefirkált jegyzettömbök, fényképek. Tőlük balra fax, ami félpercenként legalább egy papírt előköpött, és egy kis rádió a sarkon. Még mielőtt belenézhettem volna az egyikbe, a másik kép alatti telefonasztalkán megcsörrent a telefon. Egymásra néztünk Rodgerrel, aki rám hagyta a dolgot, és gondosan szemügyre vette a harmadik képet. Odaléptem a kagylóhoz, és a harmadik csörr után óvatosan fölvettem. Nem szóltam bele.

- Haló Jacques! Itt Perez. Végre felvetted. Itt ülök a Primadonna Vendéglőben, már ittam is egy konyakot. Egyelőre tiszta a levegő, gyanús mozgolódásnak nyomát sem látom. A bicikliddel jöttem, remélem nem baj. Kifordult a kereke, majd beviszem az Osztrigáshoz. Velem van Scaevola, tudod, a pretoriai közbiztonságtól. Már ő is ivott egy konyakot. Mi a helyzet a fülkében?

Őszintén reméltem, hogy ezt a kérdést nem teszi fel. Most rajtam volt a sor. Kicsit elváltoztattam a hangom, és franciás akcentust erőltettem beszédemre.

- Tudod, csak a szokásos. Pourquoi.

- Nem a legjobb beosztás, elismerem. Egész nap a föld alatt a párbeszédek szövegkönyveit bújni, állandóan frissülő kódnyelveket fejtegetni, várva a Nagy Fogásra.

- Mint tűnt a szénakazalban, Perez. – próbálkoztam most már egy merészebb válasszal. Reménykedtem, hogy az akcentus és az elváltoztatott hang jó szolgálatot tesz.

- Pontosan, Jacques, pontosan. Amúgy állítólag Jacek látta az ürgét az őrhelyéről. Persze nála ezt sose lehessen tudni; pár epikus joint után azt lát az ember, amit akar. Tudod, őt Topo Blancóba helyezték; az ő helyében sem lennék szívesen. Ezzel a vendéglővel kifogtam a legjobb helyet. Örökös a nyugi. Nos, ha történik valami, újra hívlak. Azt hiszem, iszom még egy konyakot. Viszhall.

Letette, és én a lehető legmélyebben eltűnődtem. „Mi folyik itt? Kik ezek az emberek?” – jutott eszembe a kérdés.

- Gyere csak ide! – intett Rodger, aki azóta a harmadik képet bámulta. Odaléptem, és szememmel követtem mutatóujját – Ott van Jacek, a könyvtáros.

A csapatképen hat ember állt, kezeikben egy-egy itallal. Középen a másik két kép főszereplője és – nagy meglepődésemre – Kicsit Álmos úr. Mindketten bohócmintás kesztyűt viseltek a fejükön. Tőlük balra egy kókadt tekintetű, szakállas ember (feltehetően Jacek, a könyvtáros), szélen pedig egy fiatalember simléderes sapkában (gondoltam Jacques). A másik oldalon latinos megjelenésű figura (sejtéseim szerint Perez), s végül a jobb szélen egy hegyes bajuszú, szivarozó úr (akivel az első oldalon összefutottam), akinek rémült arckifejezéséről le lehetett olvasni, hogy éppen visszaért a társasághoz, miután kibiztosította kameráját. A fénykép jobb alsó sarkán fekete alkoholos filccel ez állt: „1904.06.16.: Lekapcsoltuk L.B.-t!”

- Kik lehetnek ezek?

- Nem tudom, de az az érzésem, hogy rám vadásznak.

Az asztalhoz mentünk. A szétdobált papírok között turkálva ráakadtam egy telefonbeszélgetésre, ami Célpont illetve Ismeretlen-1, Ismeretlen-2 és Ismeretlen-3 között játszódott le „valamikor a napokban”. A jelentés feladója: Szende Ubul, hentes a hetvennyolcadik sugárútról. „Mindenhol ott vannak!” – szisszentem, és már azon morfondíroztam, mi van, ha lehallgatnak a sertéslapockán keresztül, amikor a csapos felhorkant.

- Itt vagyok! – mutatott megrökönyödve az egyik fotóra, amely valóban őt ábrázolta. A kocsmájában volt, éppen valami itókát töltött félálomban. A kép messziről készült. Hátuljára ezt a szöveget írták: „Ő kicsoda?”. Rodger meglepetésén túlgördülve farzsebéből elővett egy vastag, vörös ceruzát (ezzel szokta strigulázni a hitelbe-fogyasztók adósságait), és szép nagy, nyomtatott betűkkel válaszolt: „Rodger vagyok, a csapos!” Emiatt először emelt hangon nyírtuskónak nyilvánítottam, de aztán visszavontam, hisz végül is annak adja ki magát, akinek óhajtja. Ezután rábukkantunk a rólam készült képre is, ugyanarra, amivel már a seriffhivatalnál is összehozott a sors. Megállapítottuk, hogy nem vagyunk biztonságban.

Az írógépben ez a szöveg pihent:

Bejövő információink szerint a Célpont valahol a B-szektor északi részén tanyázhat munkanélküli tengerészekből álló, alkalmi partnerállományával. A többiek a helyükön várakoznak. Álmos úrról egyelőre semmi hír, feltehetőleg rátört a hurutos amnézia (ismét?).

Egymásra néztünk, és tudtuk: ugyanarra gondolunk. Gyorsan papírt cseréltem, odaültem a gép elé, és fejvesztve csépelni kezdtem. Minden lehetséges dolgot leírtam, ami félrevezetheti üldözőimet. Közben Rodger lehetséges kijárat után kutatott, ugyanis a helyiség ajtók és ablakok tekintetében jelentős hiányt szenvedett. Végül egy szellőzőnyílásban találta meg a megoldást, mely pontosan az asztal alatt foglalt helyet. Én még kicsit csinosítgattam a szövegen, aztán odaadtam neki felülvizsgálásra.

Bejövő információink szerint a Célpont az E-szektor 9/b-parcióján halad, delfinhúsból fonott sálat illetve boabőr-zekét visel, és gyöngyház-kirakású görkorcsolyával szeli át a loncsos zebrudai mezőket. Segítségére kelt egy oposszumlábú törpe és egy fényérzékeny naptárkészítő.

Tetszett neki. Gondosan belehelyezte a faxgépbe, s én megnyomtam az egyetlen rendelkezésre álló gombot; a gép szép lassan elnyelte az üzenetet, hogy továbbküldje az illetékesnek. Mindezt követően arra az elhatározásra jutottunk, hogy tűnjünk el mihamarabb, de legalábbis mielőtt Jacques visszaérne. Rodger nem tudta ki az a Jacques, és előrement.

A szűkös szellőzőnyílásból fokhíjas létra vezetett lefelé. Tudatában annak a ténynek, hogy tulajdonképpen a föld alatt vagyunk, és figyelembe véve korábbi kalandjaimat (ami ismételten non-pikaresz karakterem mellett szól) az irány helyesnek látszott.

Egy ideig így másztunk lefelé, mikor furcsa érzés fogott el: mintha a gravitáció most éppen ellenkező irányból hatott volna, s a fejem búbját kívánta volna a mélybe rántani (vagy a magasba, ki tudja). Megkérdeztem erről Rodgert, aki szintén határozottan úgy érezte, hogy ha most elengednénk kapaszkodónkat, a narancssárga szoba mennyezetén kötnénk ki. Rövid szóváltás után arra jutottunk, hogy ne tántorítson el minket a galád pólusok felcserélődése, és haladjunk tovább az eredeti irányba. Így lábainkkal előre, a tömegvonzás ellen dolgozva kászálódtunk tovább. Macerás volt. Bátran kijelenthetjük, hogy ez a legkevésbé (talán soha nem is) használt póz a létrán való közlekedés történelmében, és ennek megvan a maga oka. De azért mi hamar hozzászoktunk.

Kicsit később a kocsmáros elkeseredetten jelezte, hogy talajt ért a lába és innen nincs tovább. Mondtam neki, hogy nincs az a messiás, amiért én visszafelé megtenném ugyanezt az utat, úgyhogy rúgjon fölfelé, amilyen erősen tud. Ő rúgott fölfelé, amilyen erősen csak tudott, és mert szikár, izmos legény volt (még páncél nélkül is), sikerült lerúgnia a födőt, ami a szabadba vezetett. Granuláltam neki, és lehetetlen testhelyzetből lehetetlen testhelyzetbe folyva valahogy kikecmeregtünk a szabad ég alá.

Mikor végre talpra álltunk, hangosan kinevettük egymást „Hogy neked milyen vörös a fejed!” felkiáltásokkal. Amikor a vér ellubickolt arcunkból a testünk többi része felé, visszatettük a fedőt és körülnéztünk.