20. "...a KÖP szervezet vaskeze..."

Behajtottunk. Vidám kis városkába értünk, melyet még alig mocskolt be a KÖP Szervezet vaskeze. Épp csak néhány tátongó lyukacskát lehetett látni, amikbe a fiatalok szórakozásképpen legjobb tudásuk szerint megpróbáltak beleköpni. A főút megfelelő szélességű volt a hajóközlekedéshez, és szerencsére a forgalom sem volt túl nagy. Zökkenőmentesen haladtunk.

A hírünk persze gyorsan terjedt: egyesek megálltak és megcsodáltak minket a járdán, mások lakásaikból kiálltak az ablakba és onnan ámuldoztak. A gyerekek ujjal mutogattak a hatalmas járműre és üzemeltetőire. Olyanok voltunk, mint valami utcai cirkusz, ami hatalmas attrakcióval érkezett a városba. Lelki szemeim előtt láttam a hívogató feliratot a hajó oldalán:

„Jöjjenek, jöjjenek, itt a Majomrepertoár! Késdobálás, kecskehegesztés, artisták, bohócok és az önmagából falatozó vegyes kar utolsó előadása. Jöjjenek, jöjjenek!”

A tény, hogy akaratukon kívül tetszetős népszerűségre tettek szert, meglehetősen felvidította a fiúkat. Többen visszamosolyogtak megbámulóikra, néhányan integettek is, valaki még egy ruhadarabját is elhajította. Én és Bill meghúzódtunk a háttérben, kerültük a feltűnést, bár mindketten éreztünk némi csábítást arra, hogy kibújjunk a kötél szorításából, és négykézlábra ereszkedve teli torokból egymás után sokszor ordítsuk, hogy „Csacsi!” – legalábbis nekem volt egy ilyen ötletem, és amikor elmondtam neki, úgy tűnt, mintha lelkesedne érte. Végül azonban nem hajtottuk végre, mert akkor minden bizonnyal elszabadult volna a pokol, valóságos tömeghisztériába fulladt volna az egész hely. Mindenki letérdepelt volna, és azt ordította volna, hogy „Csacsi! Csacsi! Csacsi!”, ami se ránk, se a lakókra nem vetett volna jó fényt. Ezért inkább meghunyászkodtunk, miközben társaink learatták a babérokat.

Ebben a különös dicsfényben húztuk a hajót, míg a metróállomások folytatólagos hiánya gyanússá nem kezdett válni. Az igazság felderítését kitűzve célomul egy nem várt pillanatban eloldottam kötelékeim, és előtörtem a háttérből, hogy megkérdezzem az „utca emberét”.

- Jó napot! – szólítottam meg találomra egy jól borotvált, kalapos fiatalembert, aki nem titkolt módon lelkendezett, hogy ráesett a választásom. – Meg tudná nekünk mondani, merre találjuk a metróállomást?

- Maguk filmet forgatnak? – jött a nem éppen kielégítő válasz kérdés képében. A fiú mintha meg se hallott volna. Nyilván abban a hitben élt, hogy ő jött oda hozzám.

- Nem… - próbáltam válaszolni, de félbeszakított.

- Ha statisztát keresnek, itt vagyok.

- Nem keresünk statisztát, csak abban kérnénk a segítségét…

- Tudok híres színészeket utánozni. – ajánlotta magát, és nagyon gyatra Danny DeVito-imitációba fogott.

- Nagyszerű! – mondtam ingerülten – Csak azt mondja meg, hol van a metrómegálló!

- A következő kereszteződésnél jobbra. Ez amúgy valami rimék lesz?

- Pribék.

- Miből?

- A „Tetvek Lázadása Az Óceánjárón”-ból.

- Azt nem láttam. Jó?

- Botrányos. Ezért forgatjuk újra.

- Lehetek tetű? Tudok tetű is lenni, ha kell. – és az arca alig változott el.

- Már van elég tetvünk, köszönjük. És az útbeigazítást is. – hadartam, és hátrálni kezdtem. Az utca embere megpróbált üldözőbe venni, de elbukott, ugyanis beszélgetésünk közben néhány suhanc egy közeli postaládához kötözte a cipőfűzőjét. Ezt hátráltomban megköszöntem nekik, majd megfordultam, és visszatértem Bill-hez a hajó árnyékába.

A jól borotvált, kalapos mániákus őrült utasításai alapján pár perc alatt eljutottunk a metróig. Az aluljáróba vezető lépcső elég széles volt, és a belmagasság is megfelelt, ezért úgy gondoltuk, hatoljunk le mihamarabb.

Mikor elindultunk a lépcsőn, rögtön fény derült arra, amivel nem számoltunk. A jármű mintha önálló életre kelt volna, magától siklott le a lépcsőfokok peremén, majdnem agyonnyomva az igába fogottakat, akik csak úgy tudtak megmenekülni (velem együtt), hogy iszonyatos iramban fölmászták a köteleken. A fedélzeten is volt némi borulás: Isabelle, Álmos úr és a kapitány egy pillanat műve alatt az orrba tódultak, kis híján ki is zuhantak, de végül mindenkinek sikerült belekapaszkodnia valamibe.

Az incidens hatására úgy határoztunk, hogy mindenki hagyja el a hajót, még a hajó ura is, akit görcsös ragaszkodása végett úgy kellett lekaparni az árbocrúdról. Mivel még a mozgólépcső hátra volt, innentől inkább toltuk járművünket.

Nagy robajjal haladtunk át egy termen, amely vörös és kék színekben pompázott. A színes állatbőrrel fedett falakat rózsák és folyondárok díszítették. A hajó alja mélyen felkaristolta a csillámos műmárványköveket, ami elviselhetetlen zajjal töltötte be az állomást. A csodálkozó népség emiatt távolról figyelt. A kicsik füldugóként használták megcsócsált gumicukraikat, amiket otthon a szülőknek kellett belőlük kiolvasztani – a szegényebbeknek fülmelegítővel, a gazdagabbaknak infralámpával.

Az „eszkalátor” nagyobb falatnak bizonyult. Mivel egy lépcső széltében maximum két ember fért el, a hajót fel kellett helyezni a mozgó gumikorlátokra. Miután ez sikerült (Álmos és a kapitány a falnak dőlve „figyelték” a procedúrát öreg csontjaikra mutogatva jelentőségteljesen), a kaszni lassan megindult lefelé a gumin, olyan hangot adva magából, mint mikor valaki (mondjuk egy hordóhasú uszályvezető) kajszibarack-evés után végighúzza a mancsát egy lufin (amivel mondjuk meglepték a mittudomén kik). Ez a hang nem kevésbé volt kellemetlen, mint a márványkövek karistja.

A jármű éles bummal érkezett a mozgólépcső tövébe. A megállóban voltunk. Jobb és bal oldalt mély árkok helyezkedtek el, amikben öreg, csökevényes sínek húzódtak. A falakon digitális órák szögletes számai mutatták, mennyit kell várakoznunk a következő szerelvényig. Bill rövid vizsgálódás után kijelentette, hogy nekünk a jobb oldalon közlekedő vonat irányába kell mennünk három megállót, hogy eljussunk Csumpakkába, ahol fennakadás nélkül vízre szállhatunk.

Mikor az egyik kijelző nesztelennek hitt óraműjének sipákolásával nullára ért, eszelős sebességgel elsuhant mellettünk egy metró. A KÖPSZ nyilván értesítette a metróműveket a város diszkvalifikálásáról, ezért nem állt meg a vasút. Ezzel együtt Ergya Ernő (az amúgy legeszesebb fickó Bill csapatában) felvetett egy fontos kérdést. Ez a kérdés azt taglalta, hogy mégis miként fogjuk megtenni azt a bizonyos három-megállós távot az alagútban úgy, hogy vonat ne ütközzön hajónk farával, s ezzel ne kenjen minket szét sehol. Ezen elgondolkozva csak úgy szikráztak az ötletek, de sajnos ugyanazon szikrával, mint ilyenkor általában: a globalizáció, az éhínség és a többi. Így hát ezekkel csupán Álmos bácsi ment valamire, aki akkor már ki tudja hányadik szálát gyújtotta meg, annak ellenére, hogy a falakon ott villogott a „Ne dohányozz, mert bajban leszel!” fényvisszaverős matrica. Bár nőttön nőtt az öreg passzivitása, még nem szántam el magam, hogy tisztázzam vele titkos ügyeit.

Végső elhatározásunk szerint Bill, Álmos úr és jómagam felkerekedtünk, hogy beszéljünk az állomásfőnökkel. Rodger a csapos vonakodott az újabb túrától, ezért nem is erőltettem. Merreindulásunk dilemmája közben Vadorzó Jack büszkén kijelentette, hogy mikor ő mozdonyvezető volt (és tiszta), és üzemproblémái akadtak, akkor neki ki volt adva parancsba, hogy kopogjon kétszer a vörös vasajtón, amit az alagútba gyalogosan beljebb hatolva bárki hamar megtalálhat. Bár üzemproblémája soha nem akadt, vezetőként mindig látta elsuhanni magát a titkos ajtó mellett. Ez a történet általános furálkodást váltott ki a matrózokban, amit leküzdöttünk szépszerével. Jack-et helyeztük kis csapatunk élére, hogy vezessen minket ehhez a bizonyos vörös vasajtóhoz.

Körülbelül öt percet botorkáltunk a girbe-gurba, hínár-benőtt sínek mentén, szorosan a falhoz simulva. Egyetlen fényforrásunk egy szemből felbukkanó szerelvény idegroncsoló reflektorai voltak, amik úgy vágták agyon a pupilláinkat, mint Álmos bácsi tányérvakuja történetem kezdetén. Az alagútban borzalmas por terjengett, amitől Jack még koszosabb és még büdösebb lett, és úgy sejlett, hamarosan pánikrohamot kap.

- A vezetőknek szoktak adni fejlámpát – mondta sértetten.

A pánikrohamot stílszerűen megelőzve Jack tapogató mancsát idegen anyag hűtötte le. Ujjongva jelezte, hogy megérkeztünk úti célunk végére, és hogy most kopogjon be, vagy mi legyen. Mondtam neki, hogy kopogjon be, és utána meglátjuk, mi legyen.

Bekopogott. Egy árva kukk nem hallatszódott az ajtó mögül, ezért expedíciónk vezetője óvatosan benyitott, s az így kiáradó fény által tájékozódva fürgén felsorakoztunk mögötte. Benyomultunk, és Álmos becsukta maga mögött az ajtót illemszabály szerint.

Mikor megláttam, hova érkeztem, foglyul ejtett a borzalom nagy fehér majma. A szoba aprócska volt és erősen narancssárga, ami már önmagában is aggasztó, ráadásul a berendezés is egytől egyig olyan volt, mint a vakondban lelt rejtekhelyen. Ugyanaz a hórihorgas lámpa, írógép, ugyanolyan régi vágású telefonasztalka. Igaz, a festmények komplett idegeneket ábrázoltak, de pontosan ugyanabban a pózban és ugyanazon háttér előtt, mint amiket korábban megfigyelhettünk. A szoba tehát gyanús volt, és emellett üres. Bill és Jack kíváncsian forgatták a szemüket, abban a reményben, hátha valahol rálelnek lakosára. Kis időeltolódással Álmos úr is csatlakozott hozzájuk a szemlélődésben, ami jelentős haladásról árulkodott.

Így telt el egy vastag perc. Sikertelenségünkön bosszankodva épp menni készültünk, amikor az íróasztal alól furcsa zörejek szüremkedtek elő. Megtorpantunk, vártunk és figyeltünk, aminek gyümölcseként előmászott egy pupák. Ő valószínűleg nem egyezne bele ebbe a megnevezésbe, de bevallom, nem igazán érdekel a véleménye. Kölyöktermetű, bikfic-forma volt, csapott sipkája alól hosszú barna haj bongyorodott pici vállaira. Testén örökölt, skótkockás kasmír-overall libegett, lábán mélységesen idióta szandál. Ergó: ő egy pupák, bárki bármit mond. Megjelenése határozottan oldotta feszélyezett hangulatom.

Mikor a pupák megpillantott minket, arcára kiült az „Ezek meg kik?”-típusú rémület, amibe nagy adag „Mit keresnek itt?” és egy kis „Egyáltalán én mit keresek itt?” is keveredett. Miután látta, hogy nem azért jöttünk, hogy őt szögre akasszuk, végigmért minket ártatlan gombszemeivel. Firtató tekintetével alaposan megnézett engem és a két tengerészt, azonban Álmoshoz fordítva kobakját egy pillanatra megváltozott. A másodperc tört részéig különös, új figurát vett fel, a felismerés figuráját, amit aztán idő előtt elfojtott, és visszarándult megszeppenésébe. Álmos úr elnyomta a cigarettáját, amit amúgy nem szokott. Gyanús volt.

- Jó napot, uraim – szólt a pupák pupákhangon és leült az asztalhoz, mintha az nyilvánvalóan az övé volna. – Miben lehetek szolgálatukra?

- Te vagy itt az állomásfőnök, pupák? – kérdeztem hitetlenkedve, amire ő összevonta a szemöldökét, de higgadt maradt.

- Így van. Én vagyok itt az állomásfőnök. – mondta határozottan.

- Fontos ügyben jöttünk magához – lépett elő Bill. – Szükségünk lenne a metróalagútra egy rövid időre.

- A metróalagút a nap huszonnégy órájában az önök rendelkezésére áll. – válaszolt, és közben lopva Álmos bácsira nézett, aki a falnál figyelt - Nem látom, hol itt a probléma.

- Metróközlekedés nélkül kéne.

- Értem. – mondta a pupák, és kihúzott egy fiókot, hogy úgy tűnjön, ő itt rendkívül otthonosan mozog. – Tehát azt kérik tőlem, hogy állítsam le a metróközlekedést.

- Ezt kérjük.

- Megtudhatnám, mégis milyen célra használnák?

- Egy hajóval kéne eljutnunk Csumpakkába. – szólt Álmos a háttérből, még mielőtt bármilyen nyilvánvaló hazugságot kibökhettem volna.

„Most megint egy lépéssel előrébb járnak.” - fortyogtam villámokat szóró szemmel fordulva Álmoshoz, aki sajátjait lesütve a szőnyeg mintáit tanulmányozta.

- Világos, uram. – mondta a pupák erőltetett egykedvűséggel, és visszatolta a fiókot.

- Tudja ezt nekünk biztosítani?

- Hogyne. Mi sem egyszerűbb.

Kedélyesen felállt (nyilván nyomta már a szék, amiben szinte eltűnt), és odalépett a kép alatt álló telefonasztalkához. Éppen hogy felérte. Felvette kagylót és egészen furcsa számot hívott. Eleinte rá se nézett a tárcsára, csak úgy találomra forgatta, az utolsó két számjegyre azonban óriási gonddal húzta kurta ujjait. Finom mozdulattal csendre intett, holott meg se nyikkantunk. Hallottam, ahogy a túloldalon valaki belefing a telefonba. Határozottan.

- Haló, Jaques, én vagyok az.

- Kizárt dolog. – hallatszott elfojtottan a vonal túlvégéről hatalmas hahotázás közepette.

- Megint részeg vagy. – sopánkodott a pupák.

- Rosszul látod. – szólt a kótyagos hang. – Nem vagyok részeg, csak kiugrottam egy iciri-piciri pálinkáért. Amúgy te ki vagy?

- Én… - ennél a résznél ránk, majd Álmosra pillantott, aki kutyafuttában kettőt pislogott - …én én vagyok.

- Te loptad el a biciklimet? Te voltál, hallom a hangodon.

- Nem én voltam, Jaques. Lenne egy kérésem… - de a részeg beléfojtotta.

- Te voltál! Hallom a hangodon… – a kitörést csuklás vágta el.

- Holnap visszaadom.

- Minek kellett neked az én biciklim?

A pupák nem akart gondolkodni.

Csend lett. A túlsó oldalon feltehetőleg ittak.

- Hát jó. Majd szorult helyzetben te is odaadod a biciklidet nekem, és akkor kvittek leszünk.

A béke helyreállt.

- Kérhetek egy szívességet? – kérdezte az állomásfőnök most, hogy végre szóhoz jutott.

- Bármit, barátom. Minden kívánságodat teljesítem, minden álmodat valóra váltom, hisz én vagyok az Operátor, és imádom a munkám! - Az utolsó pár szóba belekacagott, majd krákogott és köpött. „Mi szeszt adott a kurafi?” – motyogta dühösen.

- Szükségem lenne egy párórás időtartamú metróforgalom-tiltási parancsra! Néhány idegen Csumpakkába tart.

- Értem, főhadnagy. – e szavakat hatalmas csörömpölés követte, mely szerint Jacques levert néhány üvegpoharat, miközben tisztelegni próbált, és azt is minek.

- Szólj Pereznek, hogy hamarosan odaérnek!

- Értem, pillanatokon belül meglesz, bármi is az, amit mondtál – hadarta Jacques és megpróbálta letenni a telefont, de különleges állapota okán (mely a francia jókedv és a bolgár rózsapálinka nászából született) félreakasztotta a kagylót, s így még jó harminc másodpercig hallgathattuk, ahogy leül az írógépe elé és gépelni kezdi a parancsot, melyet ha most előkeresnénk a SiMeMű irattárának legmélyebb és -rettenetesebb bugyraiból, igen sok elgépelést találnánk benne. Fél perc után a pupák lerakta telefonját, és visszatelepedett állítólagos asztala mögé.

- Pillanatokon belül meglesz. A vonal a maguké. Segíthetek még valamiben? – kérdezte segítőkészen. Még egyszer alaposan végigpásztázott minket, mintha később részletes személyleírást kellett volna adnia. Hogy ne legyen feltűnő, Álmost is nézegette egy darabig, aki az előző percekben végre megértette, mit keres közöttünk, és visszazökkent a való életbe.

- Köszönjük szépen a kedvességét. – mondta az öregúr, és már nyitotta az ajtót. Kioldalogtunk a szobából.

- Ha szabad ajánlanom – szólt utánunk az állomásfőnök – ha már úgy is Csumpakkában járnak, nézzenek be a Primadonna vendéglőbe. A vidék legjobb sztékje vár ott magukra.