7. "...oktond..."

Oktond. A megindokolatlanság Párizsa. Egy kisváros teli apró lehetőségekkel, könnyen visszautasítható ajánlatokkal és érdekes alakokkal, akik valójában olyan érdektelenek, mint bárki más.

Táblák híján a „különböző irányokba való véletlenszerű menetelés” módszerét alkalmazva kecmeregtem ki az állomásról, mert abban úgy is olyan jó vagyok. Pár perc elteltével kiértem az utcára.

Odahaza a karneválon azt hittem, beleőrülök a ricsajba, de eszméletvesztés végett megúsztam a rohamot. Itt viszont már nem volt menekvés. Hát nem bírom a hangzavart. Mi van abban? Mindenkinek lehetnek hátrányai, és vannak is. Nekem ez. Megőrülök bizonyos decibel fölött. És nem csupán képletesen, de a szó szoros értelmében is.

No, ekkor ez történt. A fejemhez kaptam, és először állatok, majd gyümölcsök neveit soroltam fennhangon. Ezt mozgással és mimikával illusztráltam. Ezek után elkezdtem olyan gyorsan futni, amilyen gyorsan csak bírtam. Járókelőt nem kímélve rohantam az utcán lefelé. A macskakövön sasszéztam, a zebrán bukfenceztem, ugráltam, köpködtem, ugráltam, köpködtem, köszöntem ismeretlen embereknek ismeretlen nyelven, és ők úgy néztek rám, mint megháborodottra.

Végül – egy ugrás és egy köpés között – berontottam egy félreeső teaházba. A teaház belül élénkpirossal volt kitapétázva, valószínűleg ezért ordítottam: „Élénkpiros tapéta, légy a feleségem!”. A bentiek nem tudták mire vélni az akciót, inkább csak mereven néztek rám. Megváltó, ám csipetnyit bosszantó volt a csend, ráadásul úgy toppantam be ide, mint valami idióta, aki élénkpiros tapétával kíván összeházasodni. Ennek semmi értelme, és erre utólag én is rájöttem. A csendet egy ifjú hölgy törte meg.

- Mit parancsol, uram? – jött a feszültségoldó kérdés bal kéz felől.

- Nem, nem. Nem vagyok az a típus. – válaszoltam minden tudásom szerint.

- És kér valamit?

- Mit lehet kérni?

- Teát?

- Akkor teát kérek szépen. – mondtam, ugyanis illemtanból mindig ötös voltam. Azt hittem, vége a társalgásnak, és elkezdhetek végre japánul lóversenyt közvetíteni (kicsit még mindig be voltam kattanva).

- De milyet?

- Mit milyet? – türelmetlenkedtem.

- Milyen teát kér?

- Milyet lehet?

- Hát van vérnarancstea, gyömbértea, csipkebogyótea, zöld tea, fekete tea, féregtea, vannak ősi kínai teáink, vannak trópusi teáink, van csimpánztea, hegytea, sajttea, kolbászos-hagymás paraszttea, sivatagi kaktusztea, de főzünk hasnyálból és forró gennyből is, ha arra vágyik.

„Ez a nő hülyébb mint én!” – gondoltam magamban, és rögtön jobb kedvre derültem. Annyira felvidultam, hogy oda is léptem a pulthoz. Most láttam csak, hogy ez a nő bizony csinos. Kiváló alany a szerelmi szál kibontakoztatásához.

- Szóval milyet kér? – kérdezte újból, most már szemtől szemben.

- Melyiket ajánlja? – kíváncsiskodtam kevésbé szemérmesen.

- A vérnarancsot, de a gennyet is dicsérik. Ugye, fiúk?

Egy közeli asztal felől harsány „Igen!” válasz érkezett.

- Hát a napi gennyem momentán nincs nálam, úgyhogy megelégszem egy vérnaranccsal. – reméltem.

- Máris hozom.

- Amúgy kik azok, akik gennyteát isznak?

- Főként tengerészek. – legyintett a lány, mialatt feltette a teavizet.

- Tengerészek? – hökkentem meg istenigazából – Hát van itt tenger?

- Persze. Oktond kikötőváros, nem tudta?

- Hogyne tudtam volna. – háborodtam fel jóindulatúan – De hova lehet innen hajózni?

- Sehova.

- Hogyhogy sehova?

- Nincs hajó. – jött újabb harsány válasz a közeli asztal felől.

- Maga csak ne avatkozzon bele a történetvezetésbe! A maga karaktere nincsen is kidolgozva, ennek tetejében pedig gennyből főzött teát iszik, ami nem novellahőshöz való magatartás. – keltem ki magamból előre be nem látható időre.

- Igazat mond. – csitított a teás hölgy, és beleszórta a teafüvet a forrón gőzölgő vízbe. Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy teát iszom.

- Mért nem építenek? – kérdeztem lehiggadva, hideg fejjel. Az agyam ekkor már rég a rumon járt, amit a teához terveztem serényen kérvényezni.

- Még hogy építeni? – röhögött a félreeső asztaltársaság feltehető feje. Odafordultam, hogy előre megfontolt szándékkal megüssem az arcátlan hangeregetőt, ám amikor megláttam, hogy az illető kétszer akkora, és nem mellesleg izmos, letettem tervemről. Agresszió alkalmazása nem lett volna célravezető; inkább a szelíd üdvözlést választottam.

- Jó napot, uram – tettem le voksomat a pacifizmus mellett.

- Szevasz, haver. Bill vagyok! Hadd mutassam be a barátaimat!

„Ki a gúnyát érdekelnek a haverjaid, te nagyra nőtt sünborotva!” – gondoltam, miközben hangosan mosolyogtam.

- Ő itt Félszemű Bob. Azért hívjuk így, mert az egyik szeme nincs meg. Pontosabban azért, mert az egyik megvan. – ennél a résznél mindenki teli szájjal röhögött, és némi fáziskéséssel én is, beilleszkedés gyanánt. – Aztán ő itt Ergya Ernő. Izzad a lába, de jó gyerek. Ő Lopott Zsolti. Harcsa Feri. Táltos Répa és végül Vadorzó Jack, aki az éjszaka leple alatt zuhanyozni szokott.

- Nagyon örülök! – mondtam, de nem örültem annyira.

- Kész a teája – értesített a lány, ami által alkalmam nyílt helyben hagyni a tengerészek díszes társaságát. Az alkalmat kihasználva visszafordultam a pulthoz, ahol ekkor már nagy bögrében vérnarancstea gőzölgött.

- Szabad kérni ebbe netalántán egy kis rumocskát, ha szabad megkérdeznem? – próbáltam megvalósítani korábbi tervemet. A hölgy, aki akkor még mindig gyönyörű volt, felhúzta a szemöldökét. Nem tudtam, ilyenkor ingerült-e, vagy csak gondolkodik, hová tette a rumot.

- Rumot kér a teába? Tetszik a fiú – mosolygott Bill, aki ekkor hagyjon már békén.

Pár másodperc múltán a lány visszaeresztette a szemöldökét eredeti helyére, és újból elmosolyodott. Úgy látszik, ez neki valamiféle hobbija.

- Raktam bele. – suttogta halkan, mert máshogy nem lehet. – Gondoltam hogy kérni fog, ezért magának megelőlegeztem.

Ez tetszett. Egy nő, aki rumot rak a teába, anélkül, hogy kérné az ember. Mondhatni automatikusan. Ilyesmivel sem hozott össze még az élet. Kortyoltam tüstént, és mihelyst megéreztem e rumocska ízét, tudtam: ez a nő egy földre szállt angyal. Jókedvem az égig szökellt.

Csendben eliszogattunk, beszélgettünk erről-arról. Közben Félszemű Bobot ütlegelni kezdte egy idegen hölgy, mivel pislogását kandi kacsintásnak vélte; Ergya Ernő levette a cipőit, és kitette az ablakba, nehogy ottfelejtse; Lopott Zsolt, Harcsa Feri és Táltos Répa sakkoztak; Vadorzó Jack pedig bűzlött, s a távolba meredve egy holdvilágban úszó zuhanyrózsáról álmodozott. Bill néha hangosan kacagott, amúgy meg nem.

- Ha valaha sikerül hajóhoz jutnia a városnak, egészen biztosan elmegyek innen – mesélte a lány.

- Miért?

- Mindig is el akartam innen menni.

- Azt értem, de miért?

- Már kis korom óta el szeretnék innen menni.

Én fülemet hegyezve vártam az újabb információkat.

- De miért?

– Hát tudja, bejárni a Földet. Céltalanul utazgatni, bolyongani, megtekinteni a világ csodáit. Mint Odüsszeusz.

- Odüsszeusz nem akarta bejárni a világot, és megtekinteni csodáit. Ő csak haza szeretett volna menni – szálltam vitába az intellektust képviselve. Ekkor belém nyilallt saját helyzetem. Serényen párhuzamot vontam, és hörpintettem.

- Akkor csak simán világot látni. Kalandozni, mint maga.

- Azt nem javaslom. – ráncoltam össze.

- Ezt most mért mondja?

- Mert másképp nem tudnám értésére adni.

- De miért nem javasolja?

És akkor elmeséltem neki, miken mentem keresztül addig. Hogyan fogyott el az utca, ahol laktam, hogyan másztam át egy pocoklyukon, hogy kerültem Kicsit Álmos célszerűtlen vezetése alá, hogy találkoztam egy házsártos hajóskapitánnyal a sivatagban, hogy hurcolt át egy pszichopata csapos a metróalagúton, hogy ment agyamra a kikötőváros zaja és végül hogy kerültem ide egyáltalán. A lány ámuldozva hallgatott, a foglalkozás elérte célját. Közben körém gyűltek a tengerészek is, ami miatt nem egyszer hadonásztam légycsapóval. A sztorizás végén Bobnak felcsillant a félszeme.

- Valóban találkoztál hajóskapitánnyal a sivatagban?

- Ahogy mondom, édes egy komám… – próbáltam matrózos nyelvezetben válaszolni.

- Nem mondta a nevét? – vágott a szavamba Ernő hivatásának megfelelő modorban.

- A nevét nem mondta. Azt viszont kétszer is, hogy „ha nem hordod el magad innét rögvest, fejedet szegem kardommal, elveszem pénzedet és nem adom vissza soha többet”.

- Ez ő – súgtak össze izgatottan.

- Milyen állapotban van a hajó? – vette át a szót Bill.

- Megfeneklett. – válaszoltam, ugyanis a kapitány alaposan a fejembe verte a jármű státuszát.

- De mégis mennyire?

„Miféle kérdés ez, te poliphányásban keresztelt pincebogártoka?” – gondoltam gorombán, de végül kikényszerítettem magamból egy illően hülye választ.

- El sem lehet mondani. Ugyan tehetnék egy próbát, de úgysem tudnám szavakkal érzékeltetni a megfeneklettség azon mértékét, amiben ez a hajó… - a társaság kikerekedett szemekkel várta a körmondat végét – …van.

Az emberek zúgolódtak. A kapitány - megfontolt vezérhez méltóan - kinézett az ablakon, kiropogtatta a nyakát, kihúzott a zsebéből két piros lufit, felfújta majd rituális szertartás keretében kipukkantotta őket, lovastaxit hivatott a város másik végébe, még egyszer kinézett az ablakon és felkiáltott: „Nézzük meg!”.