1. "...úgy döntöttem, hogy lemegyek a ház elé..."

Éjszaka úgy döntöttem, hogy lemegyek a ház elé. Már nem is tudom, mire gondoltam, csak arra emlékszem, hogy a bal lábamra kék, a jobb lábamra vörös bakancsot húztam, és bemásztam az éjjeliszekrénybe. Sötét volt benn, úgyhogy inkább kijöttem és lementem a ház elé.

A ház előtt hatalmas volt a zsivaj, bár a karnevál utcákkal odébb dúlt. Rágyújtottam, mert fáztam és hideg is volt. A mágiazöld utcaköveken árnyak kacskaringóztak. A hangosbemondó hallgatott, a bereflektorozott égen színes ballonok röpültek át. Elnyomtam a cigit és szétnéztem.

Először balra tekintettem. Az utca vége nem volt sehol. Nem arról volt szó, hogy nem láttam a végét, mert messze volt. Egyszerűen nem volt vége. Zavarodottságomban jobbra tekintettem, de arra sem jártam nagyobb sikerrel.

A semmiből rövidke villanás kíséretében egy alak jelent meg előttem. Bordó trapéznadrágot és rikító görög pézsmapulóvert viselt, kezében méla aktatáska és fényképezőgép, szájában szivar. Szögegyenes bajsza alatt ezt mormolta: „Jöjjön velem!”. Nem mentem vele.

Ez volt a helyzet. Szilárd elhatározásom érzékeltetéseképpen még egyszer elnyomtam a cigarettámat, és visszatértem lakásomba. Feldobtam a lazacot főni, de mielőtt megfőtt volna, leesett. A zsivaj nem halkult. Bekapcsoltam a tévét és számolni kezdtem.

Már háromezer-kilencszáznyolcvankettőnél jártam, amikor rádöbbentem, mekkora a dolgok súlya. Kikapcsoltam a tévét. Elgondolkoztam, hogy ha ez az utca már félig sincs meg (márpedig nem volt), akkor hogy fogok én innen kijutni. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy mindenek előtt éhes vagyok.

Ismét feldobtam a lazacot (most magasabbra, mint legutóbb), de megint főtlenül ért földet. „Elavult halfajta, mely gondolkozás nélkül beadja a derekát a gravitációnak!” – gondoltam magamban korholó szándékkal, és ez adta meg a nagy ötletet: maradt még a hűtőben pár csomag mirelitrák.

Rákhabzsolási jóllakottságom kényelmében végre komolyan foglalkozhattam a feladattal. Mármint hogy miképp lógjak meg a végtelen utca szorításából. Először az jutott eszembe, hogy kimászom a hátsó ablakon és leereszkedem az ereszen; ezt azonban hamar elvetettem, mivel se hátsó ablak, se eresz, se kedvem nem volt az egészhez. Ezután hosszasan nem jutott eszembe semmi. Teljességgel kilátástalan voltam.

Hirtelen felindulásból bemásztam az éjjeliszekrénybe. Tudtam, hogy ez már a sztori elején se működött, de gondoltam, megér egy próbát. Odabent még mindig sötét volt, ezért vittem magammal olajmécsest, csupán az elővigyázatosság kedvéért. A mécsláng rávilágított a megoldásra. Foszló mamuszok, penészes pudvakesztyűk, megfakult bohócorrok, nerckönyvek, zsebreteszek, különórák és a legkülönbözőbb kacatok között, a szekrény legalján találtam egy lyukat. Kérdéses, hogy a lyuk mi módon került oda: valószínűleg korábban az alsó szomszéd járt föl bazsalikomot lopni, de lehet, hogy csak kirágta a benzolpocok. Egyre megy. A lényeg, hogy csodával határos módon átpréseltem magamat a résen.

Pár méter után a lyuk alagúttá szélesedett. A mécsláng nyilván elaludt. Négykézláb botorkáltam egy ismeretlen lyukban, ami ki tudja, hová vezet, ha egyáltalán. Csak remélni mertem, hogy az alagút végén elfogadható körülmények várnak. „Ha ezek után visszaérek a lakásomba, apokrifot faragok belőled!” – sziszegtem. Végül kilyukadtam. Valahová.

Egy ereszcsatornán át zuhantam a szabadba. Kimerült voltam, elterültem a macskakövön. Körülöttem bűvészek, utcazenészek, portékások, hittérítők, táncosok, részegek és zsebtolvajok kóvályogtak. Az épületek fölött bíborszalagok és pikáns tónusú léggömbök röpködtek. A ricsaj elviselhetetlen volt. „Ez bizonyára az utcabál. Kijutottam.” – mondtam magamnak elégedetten.

Néhány perc múltán összeszedtem magam. Fel szerettem volna tápászkodni, de pontban mikor talpra álltam volna, valaki – túltengő jószándékát levezetendő - a fejemen viszkisüveget tört szét. Ebből kifolyólag inkább nem álltam talpra, ezzel szemben elvesztettem az eszméletemet.