Ezt megosztottam útitársaimmal, akik a hír hallatán (a szó képtelen értelmében) kicsattantak a boldogságtól. Együttes erővel megállapítottuk, hogy a hely, ahol találkoztam a szóban forgó csapossal, Topo Blanco volt, mely Oktondtól egy metrómegállóra fekszik. Ernő felhívta a figyelmemet, hogy tudomása szerint furcsa, rejtélyes dolgok történnek ott mostanában. Ezek után bizonyos természeti tényezők figyelmen kívül hagyásával meghatároztuk az útirányt, és én bátran elindultam. Előtte a matrózok lelkére kötöttem a hajót és hogy el ne mozduljanak.
Ismét úton voltam. A sivatagban. Egyedül. Korábban már megjegyeztem, hogy a sivatagban gyaloglás miféle borzalmakkal jár, ezért ezeket most nem taglalnám. Mindenesetre sokat mentem; kék és vörös lábbelijeimet vállamra vettem, ugyanis azok végérvényesen telementek homokkal, ami kiszorította belőlük személyemet. Pertlijükkel lasszóként hadonásztam a fejem fölött, és néha belekiáltottam a semmibe, hogy „Állj meg, te kutyaütő!”, ahogy az ember a filmekben hallja. Mikor a kánikula tetőzött, visszavettem cipőimet.
Már kis híján meguntam a lasszózást, amikor aprócska, távoli ponton akadt meg a szemem. A pont jobbról érkezett, és hatalmas sebességgel közlekedett pályámra pontosan merőleges irányban. Osztottam-szoroztam, és arra jutottam, nem kell felgyorsítanom lépteimet, hisz ha ő sem változtat a tempón, pontosan egyszerre fogunk útjaink metszéspontjába érni. Mondanom sem kell, elszámoltam a dolgot, így az utolsó fél mérföldet futólépésben tettem meg. Az idő közben emberré puffadt pontocska már majdnem elhaladt előttem, amikor (cipőfűzőimmel hátborzongatóan hadonászva) ráordítottam az illetőre: „Állj meg, te kutyaütő!”, ahogy az ember a filmekben hallja. A kutyaütő rám nézett; valószínűleg megijedt, de aztán mégis lassított, és megvárta, míg felzárkózom.
- Jó napot – mondtam immár barátságosabban. – Nem tudná megmondani, hol találom Topo Blanco-t?
- Ne akard azt tigidi-tudni, testvér! – válaszolt aggodalmasan a kreolos bőrű ember bő nadrágban. Furcsa aranymedál függött a nyakában, ami epilepsziás cerkófot ábrázolt roham közben.
„Na, még egy beszédhibás!” – mosolyodtam el. Az utazó nem tudta, hova kerülnek a hangsúlyok a magyarban, ezért összevissza pakolta őket.
- De tigidi-tudni akarom, gyorsan migidi-mondja, mert sietnék-digidi – próbáltam átvenni a furcsa tájbeszédet. Ahogy először én is kinevettem őt, úgy most ő is nevetett rajtam.
- Csumázlak. Emszí vagy? – kérdezte. Nem igazán tudtam, hogy mire véljem a kérdést, de úgy tűnt, ez a rangjelzés az ő hazájában pozitív személyre vall.
- Naná – mondtam annak reményében, hogy válaszol is valamikor.
- Ísztkószt vagy vesztkószt? – jött a kérdés válasz helyett. Hogy egy szavát sem értettem, nem volt kétséges előttem. Itt azonban már nehezebb volt a választás. Éreztem, hogy ezen a válaszon múlik a sorsom, de mivel nem tudtam dönteni, elterelő hadműveletet választottam.
- Még nem döntöttem el.
Ez egy pillanatra megzavarta, de határozottan folytatta.
- Melyik klánba tartozol?
Kezdett marhára elegem lenni.
- Pacalos Jozefina klánjába – vágtam ki, de ez nem tántorította el a bő ruhásat. Csak úgy ontotta magából a kérdéseket.
- Őt nem kenem. Amúgy greffet, bréket meg bítbokszot is tolsz, arc?
- Hova?
- Mármint hogy csinálod-e. Csikkivikki-vágod?
- Nem. Szekrényt toltam elemista koromban.
- Szekrényt toltok? Az konkrét. Az ül. Van egy G-d?
- Nem lopdosom a Scrabble-betűket. Téged hogy hívnak?
- Mafakin Gengszta Mihály. De a brók meg a haverok csak Misinek.
- Értem. – majd látva, hogy a kérdések záporának vége szakadt, ismét a tárgyra tértem – Meg tudnád mondani, hogy jutok innen Topo Blancóba?
- Oda ne dzsallj, onnan jövök. Nagyon kész van az a hely.
- Felépült?
Nem voltam benne biztos, hogy a „kész van” kifejezés az ő szótárában is ezt jelenti.
- Az is, de nagyon furcsa dolgok mennek ott. Frísztájl az egész környék.
- Miféle dolgok?
- A legenda úgy csipázza, hogy ezerévente a figidi-föld alól előjön egy nagy, fehér szőrrel borított vigidi-vakond. Egy mamlasz, vágod, egy ganajtúró megalodon. Innen a név, érted, tesó. Olyan, mint Krtek száz méter magas negatívja, felfalja a város lakóit. Parás egy ügylet, aszondom erre. A lakók úgy határoztak, hogy el-spigidi-spuriznak a messzibe. De valakit elfelejtettek tájékoztatni a ligidi-ledzsendről, ottmaradt és most viaskodik, csigidi-páppáo.
Az ember beszéde különös ritmikát követett, ami jelentősen megnehezítette a dolgomat.
- Értem. Akkor bizonyára ég a Talpa alatt a talaj – próbáltam visszavágni egy latin szóviccel, de láthatóan semmi hatása nem volt. – A lényeg, hogy ismerem azt az embert. Hozzá indultam.
- Ne menj oda, ember, inkább gyere velem Wu-Tang koncertre. Itt lépnek a Pupillagyárban.
- Nem. – mondtam szigorúan – Én Topo Blanco-ba megyek, plusz sietek is.
- Jól van, ember, de én szigidi-szóltam. Kövesd a nyomaimat a homokban, és eljutsz a célodig. De tudd, hogy a vigidi-vesztedbe rohansz.
- Rendben, köszi a figyelmeztetést.
- Szevasz és vigyázz magadra, öcsém. Csak stílussal, attitűddel.
- Meglesz.
Ezzel elváltak útjaink. Ő folytatta tovább eredeti útját, és én is, vele ellenkező irányban.
Misi - remélem nem haragszik meg, hogy úgy hívom, mint a brók meg a haverok - nem hazudott: nyomait követve egy órán belül célhoz értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése