17. "...borzadályos vidéken nőttünk ki a földből..."

Borzadályos, kihalt vidéken nőttünk ki a földből. Bármerre néztünk, nem láttunk semmi mást, csak a sivár végtelent. Az eget hamuszürke felleg tapétázta. Az utcákon (ha voltak még egyáltalán utcák) egy árva lélek sem járt. A távoli tömbházakat furcsa köd lepte, az egyikből mintha már ki is haraptak volna egy darabot. „Átkozott benzolpockok” – motyogtam szinte tudattalanul, ahogy körbe-körbebámultam. A törött oszlopokra szerelt hangosbemondókból rágcsálók vékony musszogásai szűrődtek elő. Körülöttünk kifakult szalagok feküdtek az áporodott szamócás sörben. Roppant undorító hely volt, na.

És akkor hirtelen belém nyílalt: én ismerem ezt a környéket. Ez, ahol vagyunk, a Kökörcsin Nyúlvány. Az oldalt a „Szökő Kút” néven ismert szabadszellemű serfőzde, és ha ott elmennénk balra, hamar a Lúdbőr Kórházban találnánk magunkat (ugyanis arrafelé fekszik a Jaj-Csak-Ne-Most Szakadék). Itt lakik a Kiss Zibronka két utcával lejjebb, a lámpakészítő – akinek bevett szokása forralt borral kínálni – pedig a Lábatlan Kuvaszügető mellett telepedett le. Arra van a könyvtár és a Terpesz Hotel, arra a Hatóanyag Borozó és Videotéka. Mindezt számításba véve úgy kalkuláltam, hogy jézusom, hiszen én itt lakom.

Elképedésemet Rodger hamarosan észrevette, és rákérdezett, hogy mi vágott mellbe. Én elmeséltem neki történetem legelejét: ahogy az utcámnak ismeretlen körülmények között eltűntek a végei, engem körülvett a végtelen, és hogy egy mindkét végén nyitott üregen át kellett kivergődnöm a szabadba, ahol leütöttek. Ő hitetlenkedve hallgatott, mert soha nem hallott még olyanról, hogy egy utcának csak úgy se szó, se beszéd eltűnjön mind a két vége. Olyanról már meséltek neki, hogy a kerületi önkormányzat zsákutcává építtetett egy hidat, de ilyet még ő sem pipált. Mondtam neki, hogy én se, de hát valahogy el kell indulni.

Mióta elhagytam a várost, a helyzet még reménytelenebbé vált. Egész épületeket nyelt el ez a furcsa, meghatározhatatlan cucc. Sok helyen már csak szobabelsőket lehetett látni. A kiteregetett selyemfrakkok atlétatrikóvá zsugorodtak, és a sétányoknak ésszerű ok nélkül végük szakadt. Onnantól már nem volt semmi, és tátongott. Az a gondolat járt a fejemben, hogy ha még egy lépést teszek, beleolvadok az ürességbe, és nem marad utánam se eső, se hal. Ez a fenyegető „végnélküliség” (nevezzük bárminek) foltokban jelentkezett, amitől a város olyan volt, mint egy hatalmas ementáli. Büdös.

Mialatt ezt fejtegettük, egészen meggondolatlan módon ott termett mellettem egy alacsony emberke. A frász kitört belőlem, amikor megszólított pengeéles hangjával.

- Jó napot! – rikácsolta.

- Magának is! – ordítottam, miután visszanyertem egyensúlyom. – Ki a hús maga?

- A nevem Atráskó – mondta, majd jelentőségteljesen hozzátette – Atráskó, a léggömbárus.

- Az én nevem Rodger, a csapos – nyújtotta kezét barátom, és örült, hogy ismét bemutatkozhat valakinek.

- Nem kérnek léggömböt?

- Nem veszünk semmit, Amargant arra van, viszont látásra! – és már fordultam is volna Rodger-hez, hogy folytassuk a beszélgetést, de az árus nem tágított.

- Nagyon szép, színes léggömb. A karneválon mindet elvitték, ez az egy maradt.

- Nem megmondtam, hogy nem veszünk semmit? – kiabáltam. Még mindig mérges voltam, hogy úgy rám ijesztett.

- Mondta – ismerte el Atráskó – de gondolják csak meg. Ezt a várost már csak pár utcakő meg felső vezeték tartja egyben. Bármelyik lépésnél magába szippanthatja magukat egy töbör és akkor ágyő. Viszont a léggömbbel felrepülhetnek, és könnyűszerrel elhagyhatják ezt a helyet.

- Szerintem mond valamit.

- Hallom, Rodger.

- De ha maguknak nem kell, elrepülök vele egyedül. – közölte fenyegetően az emberke.

Átgondoltam. Sajnálatos módon jogos volt az ajánlat, és ésszerűnek látszott, hogy elfogadjuk. Pedig nagyon nem akartam igazat adni neki, és csapdát is sejtettem a háttere mögött.

- Merre van az a léggömb?

- Ez a beszéd – mosolygott az árus.

- Valóban. De hol a gömb?

- Ott áll a tér másik oldalán, csak a ködtől nem nagyon látni.

Elindult, és integetett, hogy menjünk utána, de vigyázzunk, hova lépünk (mindezt egyetlen kézmozdulatban). Megkérdeztem Rodger-t, hogy neki nem gyanús-e ez az alak - ő azt mondta, segítőkésznek tűnik. Nekem akkor is gyanús maradt. Alkata és bőrszíne arra figyelmeztetett, hogy bizonyára álnevet visel. Képzelgéseimtől függetlenül óvatosan követtem őt a Nyúlvány másik oldalára. Mikor közelebb értünk, már jól lehetett látni a hatalmas luftballon vásznának színeit. A kosarat – amely csakugyan három személyre volt szabva – vastag kötél erősítette egy villanyoszlophoz.

- Na, hogy tetszik? – kérdezte büszkén Atráskó.

- Nagyon szép. – dicsérte Rodger, mielőtt megmukkanhattam volna.

- És mi lesz magával, ha elvisszük a léggömböt?

- Nem viszik maguk azt sehova – morgott az árus. - A járművet természetesen én fogom vezetni. Mivel úgyis menni készültem, gondoltam elviszem magukat. De a léggömbömet nem tarthatják meg. Hová nem gondol…

- Rendben, csak nyugodjon meg. – csillapítottam hideg fejjel - Maga nem ilyen üzleti feltételekkel ráncigált ide, tehát semmi oka, hogy felháborodjon.

- Nagyra értékeljük a jó szándékát, és elfogadjuk az ajánlatot. – kontrázott a csapos, én pedig önkéntelenül bólogattam, mert nem akartam elszalasztani egy ilyen kézenfekvő menekülési lehetőséget.

- Helyes. Öröm magukkal üzletelni. Tessék beszállni!

Miután üggyel-bajjal bemásztunk a kis létrán, ő is beugrott utánunk, a földön fekvő tengernyi cipős dobozból előkapott egy veszélyesen óriási ollót, és elmetszette a rögzítő kötelet. Ezután kidobta a ballasztsúlyokat: rozsdás tubát, horpadt hasú réztányért, megrepedt vonatkereket, két nagy adag sajtos makarónit és három teli repceolajas hordót. Minket a kosár hátára applikál,t borzasztóan kényelmetlen padra ültetett, majd megnyitotta a középen Kába-kőként cövekelő gázpalackot. Lassan elkezdtünk emelkedni.

- Merre tartanak? – fordult hozzánk Atráskó, mikor kellően eltávolodtunk a semmi-foltos talajtól, és én nem éppen kellően hányni készültem függőlegesen. Intettem Rodgernek, hogy válaszoljon helyettem.

- A sivatag felé – mondta, s közben figyelte a szemem, hogy navigáljam a szavait – annak is a közepéhez… a megkerülhetetlen falhoz.

- Hát, az éppen nem esik útba – tűnődött a vezető – de kirakhatom magukat Topo Blancónál, ha gondolják.

A csapos ijedten rám nézett, én pedig alig észrevehetően, de határozottan megráztam a fejét. Aztán hánytam, s így még feljebb kerültünk.

- Oktondon nem tudna kirakni? – vettem át a szót a belső megtisztulást követően.

- Az még belefér – mosolyodott el a léggömbös, amire kényszeresen én és társam is elmosolyodtunk az egyetértés jegyében.

Innentől az egész úton hallgattunk, nehogy véletlenül kínos helyzetbe hozzuk magunkat. Kuporogtunk egyre kényelmetlenebb ülőalkalmatosságunkon, és néztük az eget, amely a várost elhagyva egyre kékebbé és kékebbé vált, amíg egészen kék nem lett. Miután kék lett, inkább a kosár alját néztük. Atráskó precízen irányította a járművet, s amikor nem ezzel foglalkozott, olvasott. Néha sandán felnézett, mintha ellenőrizné, ott vagyunk-e még. Utunk egyetlen dialógusa ez volt:

- Mit olvas?

- A Don Quijotét.

- Mi a véleménye?

- Be kellene zárni.

Innen már csak egy köpés volt átmeneti úti célunk. Atráskó jelezte, hogyha nem muszáj, ő nem landolna, csupán lejjebb ereszkedne, de rendelkezésünkre tud bocsátani egy kötéllétrát, amin le tudunk mászni az egyik magasabb ház tetejére. Beleegyeztünk, mert nem volt mit tenni. A hőlégballon ismét közelebb került a talajhoz. A tulajdonos kidobta a létrát, mely bizonytalan fokaival biztosította utunkat a szabadság felé.

„Csak most ne történjen semmi a gravitációval” – néztünk össze társammal, miközben lefelé mászva vitathatóan érzékeny búcsút vettünk fuvarosunktól. Nekem még akkor is gyanús volt, mikor már régen továbbszállt.