21. "...meglógott, érkezett a válasz jobb kéz felől..."

- Hol van Rodger? Beszélnem kell vele! – rontottam Ernőre, mikor visszaértünk a hajóhoz. Ő hátrasasszézott, de nem mondott semmit.

- Meglógott – érkezett a válasz Félszemű Bobtól, jobb kéz felől.

- Hogyhogy meglógott?

- Felszállt az egyik metróra és elszelelt. – folytatta Jack. – Azt mondta, mindent köszön, de neki már nincs ideje erre.

- Hát jó.

Nagyon szerettem volna beszélni vele a történtekről, de ha így alakult, így alakult. Nem volt mit tenni. Bill eközben tájékoztatta a fiúkat a tények állásáról.

Pár pillanat múlva már az alagútban voltunk. A teljes legénységet lekötötte a vonszolás, még Álmost is, akinek hamiskás, ördögi fény villogott a szemében. Ez az alagútban egyáltalán nem látszott. Isabelle visszatért a fedélzetre a kapitány mellé, aki miután kiitta néhány ezüstflaska kényes tartalmát, mindenki szeme láttára feltűnően elaludt. A sínek felkarcolták a hajó fenekét, amit vékony csikorgás jelzett. Minél gyorsabban haladtunk, annál magasabb, vékonyabb és kevésbé fülsértő volt a hang – most is volt, ami ösztönözze a tengerészeket.

Az első megállóhelyre hamar elértünk. A metróra várakozó embertömegek megdöbbenésüknek adtak hangot, amikor szerelvény helyett csomó matróz tűnt elő a feketeségből, vállukon egy hatalmas hajóval. Többen olyannyira megzavarodtak a dologtól, hogy futásnak eredtek, mások ugrálókötéllel kezdték fojtogatni a biztonsági sáv szélén várakozó kékruhás, karszalagos kalauzt, aki evégett a futásnak eredők táborához csatlakozott. Bill felvetette a pihenés lehetőségét, de egyelőre mindenki ereje teljében volt, senki nem akart megállni.

A második megállóig már rázósabb volt az út: Lopott Zsoltira és Harcsa Ferire rájött a körömpörkölhetnék, Táltos Répa recepttel próbálta őket csitítgatni (főszakácsként tudta türtőztetni magát); Vadorzó Jackre rátört a higiénia, Bob és Ernő pedig nemes egyszerűséggel kimerültek. Álmos volt az egyetlen, aki rendületlenül ment, de Bill is tartotta a frontot.

Mikor Krepa városának lilatapétás megállójában ejtőzésképpen megálltunk, felmásztam a fedélzetre, és váltottam pár szót álmaim asszonyával, mert a szerelmi szál ismét elsikkadni látszott.

- Minden rendben? – kérdeztem

- Kicsit hideg van itt, de amúgy élvezem. – mondta, és ivott a napozóágy mellett álló kulacsból. Ráadtam a zöldzebrás kardigánomat. Egészen idáig fogalmam sem volt, hogy nekem ilyen van. Ő rám mosolygott (mosolyának kackiás ívéből ki lehetett találni, hogy a napozóágy mellett álló flaskában közös képviselő állt Irsaiból), de mire szóhoz jutott volna, már indultunk is tovább.

Krepától Csumpakkáig hosszabb útszakasz vezetett. Eleinte kellemes hang csilingelt a fülünkbe, de ahogy lassultunk, fáradtunk, a hang egyre ércesebbé, dörzsösebbé vált, mígnem már egészen olyan volt, mint egy szíven döfött hangyászsül halálsikolya a La Paz-i zsákfonó-kollégium földszinti mosdójában. Vagy mintha egy ottomán eunuch szavalná José Juan Tablada haikuit a La Paz-i zsákfonó kollégium földszinti mosdójában. Egyáltalán nem volt kellemes. Azonban a gyepáltság erősebb volt, nem tudtunk már gyorsabban menni, de megállni sem akartunk, mert ahogy Bob szemfülesen megjegyezte: az idő véges.

- Héka! – kapta fel a fejét Jack, mint aki szokatlan álomból riad fel a vasárnapi csülök illatára. Hozzám fordult a vaksötétben, és baljós, didergő hangon folytatta. – Valami jön.

- Mi jön?

- Nem tudom. – tűnődött el – Talán egy medve, egy grizlimedve, de ki tudja, barátom, ki tudja… - közben jobbra-balra rángatta a fejét.

- Most honnan gondolod ezt?

- Hallom, hallom, jön, jön, érzem, hallom, jön…

- Rendben, csak nyugalom. – nyugtatgattam Jacket, aki valósággal kikelt magából, és ha a kötél nem fogta volna a derekát, talán el is vágódik izgágaságában. – Merről jön?

- Mi merről jön? – sodródott közelebb Bob, aki meghallotta beszélgetésünket.

- A medve… - válaszolt Jack, és egyre gyorsabban vontatta a hajót.

- Uramisten! Egy medve… - kiáltotta ijedten Bob. Nagy zúgolódás támadt. A fiúk erőre kaptak.

- Nem biztos, hogy medve. – csitítottam a felbolydult társaságot, de ez nem hatott rájuk.

- Medve, medve, medve, medve. – kántálta a közelben Ernő, mintha az valami ősi medve-távoltartó bűbáj volna. Hogy mért gondolta ezt, nem tudom: mert például ha én félnék a fenyőfáktól (amit amúgy már rég óta nem teszek), egészen biztos nem hajtogatnám, hogy „fenyőfa, fenyőfa”, mert attól tartanék, hogy esetleg félreértenék, hívogatásnak hinnék szavaimat. Nem a legjobb példa, de a lényeg érthető. Más kérdés, hogy egy tengerésznek mi szüksége medve-távoltartó bűbájra.

- Hagyd abba! – parancsoltam rá pillanatnyi kézsuhogtatással – Merről jön a „medve”?

- Nem tudom – mondta Jack, és megállt. Élesen lepisszegte a többieket, hogy jobban hallja a hangot.

A síri csendbe mintha vegyült volna valami távoli morajlás. Először azt hittem, csak Jack ültetett bogarat a fülembe, de egyre közelebbről jött az amúgy egyáltalán nem grizli-típusú zaj.

- Mögülünk jön. – szólalt meg Jack.

- Én is hallom – suttogta Bob, majd Ernő, Zsolti, Répa és Feri is csatlakozott a neszészlelők csoportjához. Álmos bácsi hallgatott.

- Jön! – kiáltott Isabelle a fedélzetről. Hangjából riadalom jeleit véltem kihallani.

- Úristen! Jön a medve! – ugrott Bob, akinek medvékkel való közös múltjának sötét részleteit nem is szeretném ismerni. Ám ezúttal a tömeghisztéria csírájában el lett fojtva.

- Mit medve…? – értetlenkedett Isabelle. – Nem medve.

- Hát?

- Szerelvény. Villogtat a lámpáival.

- Egy metró? – kérdezett vissza Bill.

- Így van.

- És villog… - ismételte magában Jack, akit megnyugtatott a tény, hogy nem medve közeledik. – Eszerint lát minket.

Én és Bill közben felmásztunk, hogy saját szemünkkel felmérhessünk a helyzet súlyosságát. Valóban egy vonat közeledett, és kétségbeesetten villogtatott.

- Nem tudunk valamivel visszavillogni? – kiabált Ergya Ernő.

- Nem rossz ötlet.

Megközelítettem az egyik útba eső ládát, kinyitottam és kirángattam belőle mindent, ami benne volt. Eleinte csak ólomkatonákat találtam, aztán sajt-tapintású búgócsigát, meztelen-csigás kártyapaklit, dobókockát, megrágcsált dzsenga-elemeket, ugrókötelet, ugróbékát, pez-adagolót és ehhez hasonló kacatok tömkelegét. Miután rájöttem, hogy ez a játékdoboz, sietve felpattintottam egy másik tetejét, amiben már villanykörtét, törött lámpaburát, szakadt csillagtérképet találtam, és végül zseblámpát is. Azzal serényen elkezdtem fényjeleket leadni a metró irányába.

Így kapcsolgattam ki-be egy álló percen át, válaszolgattam a metró rejtjeles fényüzeneteire, mikor hirtelen hatalmas csikorgás hallatszott; igazi dobhártya-metsző csinnadratta sikoltotta be az alagutat. A masiniszta épp idejében kezdett el fékezni: a becsapódás pillanatában a metró és a hajó feneke éppen csak összekoccant, tisztán és sokáig csengő magas cével töltve meg a teret. Fél percig tartott, míg a hang egészen elhallgatott – helyét csend váltotta fel, mely egészen megtörhetetlennek tetszett. Én, Bill és Isabelle a fedélzeten, Álmos bácsi és a többiek a sínek között álltak, némán, mintha valami szörnyű magasztos dologra emlékeznének.

A csendnek a metrószerelvény első kabinjának ajtócsapódása, és az emódon kimászó masiniszta kusza, obszcén siránkozása vetett véget. A matrózok és Álmos a becsapódás színhelyére slisszoltak a fal mellett, és mi (a fentiek) is úgy láttuk helyesnek, hogy leereszkedjünk a méregtől vörösre püffedt arcú, őszülő, húsos, kék uniformisba csomagolt vezető szintjére, akit formája alapján akár gurítani is lehetett volna.

- Mi ez a mit az ebadta ördög mi ez? – hebegte önnön elánjában fuldokolva.

- Elnézést kérünk… - kezdtem.

- Nem hogy még mit nem ifjú hogy ez ilyen lehetséges! – szakított félbe az úr, és helyre igazította satyakját. – Már százszor, ha egyszer se fordult elő ilyen pályafutásom, ami nem rövid.

- Fogalmunk sem volt, hogy metró fog közlekedni ezen a vonalon. – szabadkozott Bill, mire a pöffeszkedő masiniszta felégúvasztotta vérben forgó szemeit.

- Még mit nem, hogy maguknak sem! – ordította – Önök is tudhatják, megy-e a metró vezetem ma reggeltől vacsiig, ami kolbász, ketchup meg cipó. Evégett kifogásolhatóak maguk. Keresnek itt mit?

- Csumpakkáig megyünk – szólt a háttérből Álmos, aki szívesen hangoztatta ezt minden körülmények között. Most láttam csak, hogy idő közben a bohócmintás kesztyű is visszakerült a fejére.

- Na de hol meg így? Eszetlen bagázs.

- Egy pupák azt mondta nekünk a falba ékelt forgalmista-irodában, hogy egy ideig blokkolják a vonatközlekedést, amíg mi át nem haladunk. – vettem át.

- Pupák sok mindent, amit ildomos nem elhinni, mond. Pupák nevében foglalja, hogy szavára nem adni feltétlen. – nyugodott meg kicsit, s most csapott fekete kalapjával legyezgette felhevült pofazacskóit, amikben mintha a sátán bográcsozott volna az elmúlt percekben.

Ebben a pillanatban egy utas lehúzta az ablakot az egyik középső kocsiban, és kidugta a fejét. Ijesztően szögletes arculatú, vastag, fekete szemöldökű, nagydarab, mogorva embernek látszott. Aki látja, egy életre megjegyzi a képét.

- Indulhatnánk tovább végre? Dolgom volna – mormogta hangosan, ahogy egy rinocérosz áriázik.

- Hogyne de máris indulunk persze hogy. - nyugtatta nyájas mosollyal a masiniszta. Az ember visszahúzta fejét a járgányba, és becsukta az ablakot.

„Furcsa pofa” – jegyeztem meg magamban.

- No most mitévő státusz? – fordult hozzánk izgatottan a metróvezető. – Hajó nekem itt torlaszképp létezik.

- Hát tessék tolni. – érkezett a tengerészek irányából Ergya Ernő briliáns ötlete.

- Tessék? Tolni?

- A metróval tolja meg a kasznit! – fejtette ki Zsolti.

- Csumpakkánál úgyis tovább állunk. Már nincs sok út odáig.

- Hát jó. – egyezett bele az öregúr, mert nem szerette volna, hogy az a frászkitörés-szerű pasas újabban megdorgálja.

Iparkodva visszaszuszakolta magát apró fülkéjébe, meghúzott valami kart a műszerfalon, szörnyű robajjal felberrentek a motorok, és ő gázt adott. Mi eközben – az egész hóbelevanc – fölsiettünk a hajóra, körülrajongva az intenzíven horkoló hajóskapitányt. Elindultunk.

És lám, a módszer működött. Secperc alatt elértük a csumpakkai megállóhelyet, ott az ámuldozó civiltömegek szeme láttára nagy nehezen kikászálódtunk, és kiemeltük a hajót a veremből. A metró kettőt csörömpölve továbbhaladt a maga utasaival (mármint azokkal, akik nem szálltak le), mi pedig nagy gyötrelmek árán végigjártuk azt az utat fölfelé, amit [*@#$~+%*] aluljárójában lefelé tettünk meg. Erről a procedúráról most idő, kedv, tinta és papír híján nem számolok be részletesen, a kiadó amúgy is kivágná, de ezt igazából nem is szabad leírnom. A lényeg, hogy némi fáradtságos munkával hamar kikerültünk Csumpakka városának szabad ege alá.