Álmos úrral – ha jól számoltam – tizenkét ajtón mentünk át, mire eljutottunk a tizenharmadikhoz. Itt megálltunk.
- Ez a tizenharmadik ajtó – mondta jelentőségteljesen.
- Én is így számoltam – válaszoltam egykedvűen, és megvakartam a fejem búbját.
- Babonás? – kérdezte.
- Nem, csak viszket.
Ettől a választól némiképp megzavarodott. Láttam a szemében, hogy gondolkodik, hogy próbálja feldolgozni a történteket. Ezt kesztyűtarajának finom rezgése is jelezte.
- Mármint maga babonás-e?
- Nem vagyok babonás.
- Akkor mehetünk tovább.
További százhetvenhét ajtón lábaltunk keresztül, szobáról szobára jártunk szóváltás nélkül. Nem mondom, hogy nem voltam ideges, mert de. Kilincs után kilincs, véget nem érő gyaloglás – bárki ideges lett volna az én helyzetemben.
Hirtelen furcsa érzés fogott el.
- Ezt a flamingós tapétát már láttam valahol – háborodtam fel a százkilencvenedik szobában.
- Nem tetszik? – kérdezte Álmos kikerekedve. Már sokadik cigarettáját szívta, és ezt sem néztem jó szemmel. Én még csak egyet szívtam és már mióta.
- Nem erről van szó. Körbe-körbe megyünk.
- Nem hinném. – rázta meg a fejét. Taraja himbálózott.
- Pedig ebben a szobában már biztosan jártam. A tapéta, az éjjeliszekrény, a lazac a földön, az ételmaradék az asztalon, mindre emlékszem. Még azt is meg tudom mondani, hogy az éjjeliszekrény alja lyukas, a lyuk pár méter után alagúttá szélesedik, és a szabadba vezet.
Már indultam volna, hogy megmutassam a rést, amikor Álmos megmarkolta a vállam és mélyen a szemembe nézett.
- Ne próbálja meg! – suttogta ijesztően komoly hangon. – Az a lyuk már nem a mi célunkhoz vezet. Egyszer jó megoldás volt, most viszont az alagút végén nem vár semmi. A zsivaj elhalt, a karneválnak vége. Az egész környéket elnyelte a végtelen. Ezért nyílik minden ajtó másik szobára, ezért kell végig falak között haladnunk.
- És kijutunk valaha? – kérdeztem aggódóan. Láttam partnerem arcán, hogy ez nem tréfadolog.
- Már nem kell sok ajtót magunk mögött hagynunk, hogy kiérjünk. Nem sürget az idő, de azért most már menjünk tovább!
Bevallom, megszeppentem egy kicsit, de nem nagyon, mert amúgy bátor vagyok. Az egyik szobában pisiltem, mert véleményem szerint azt is kell néha. Innentől már nem számoltam, csak követtem útitársamat. Hálóról fürdőre, fürdőről konyhára, konyháról spájzra, spájzról padlásra, padlásról pincére és pincéről hálóra. Követtem, amíg az egyik ajtó túloldalán meg nem pillantottam a napot.
Sivatagba érkeztünk. Homok mindenhol. Bármerre néztem, csak még több sivatagot láttam, és ez nem töltött el boldogsággal, sőt. Hideg is volt, ami különösen összezavart, meg szomjas is voltam. Az egész úgy volt borzasztó, ahogy.
- Jobb, mint a semmi – nyugtatott Álmos főképp sikertelenül, de az igyekezetét értékeltem (tízes skálán négyre).
- Mi a feladatom? – kérdeztem beletörődve a sivár homoktengerbe.
Kísérőm gondolkodóba esett. Úgy csikorogtak a fogaskerekek fejében, hogy még én is hallottam, pedig az nagyon durva. Bohócmintás fejdísze szinte már füstölt, mikor gondolatait végre sikerült szavakba öntenie.
- Elfelejtettem. – közölte bűnbánóan, mert szenilis vén hülye. – Valahova el kellene vezetnem. Pedig amikor elindultunk, még tudtam. Nagyon sajnálom.
Mondanom sem kell, hogy mit éreztem.
- Akkor most mi legyen? – hánytam kérdően az öreg szemére.
- Én azt javaslom, hogy vágjon neki a sivatagnak ész nélkül, és lesz, ami lesz. Én visszamegyek a lakásába és megebédelek. Sok szerencsét! – tanácsolta, majd sarkon fordult, visszarohant az ajtón, amin kijöttünk, és egy ideig soha többé nem láttam.
Kicsit Álmos úr nem tartozik kedvenc karaktereim közé, ennek szellemében ott töppedjen meg, ahol van. Felé táplált érzéseimtől függetlenül azonban megfogadtam tanácsát, és ész nélkül nekivágtam a sivatagnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése