Mikor felébredtem, a kép ugyanolyan sötét volt, mint mikor eszméletemen kívül voltam. Egy pillanat erejéig el is gondolkoztam, hogy felébredtem-e egyáltalán, vagy csak álmomban hallucinálok, de hamar arra a következtetésre jutottam, hogy ébren vagyok. De akkor mi ez a feketeség?
Az a furcsa érzés fogott el, hogy álló helyzetben vagyok, de valami mégsem engedi, hogy összeessek vagy eldőljek oldalirányba. Talpam alatt faburkolatot éreztem, karjaimon szellő futkározott. Fülem mellett – egészen pontosan hallottam – két férfi beszélgetett: Álnok bácsi és egy öblös hangú.
- Csak meg kéne várni, amíg felébred. – magyarázta Álmos.
- De honnan fogjuk tudni, hogy ébren van? – kérdezte a másik.
- Szólni fog.
- Ez a gazember? Ez nem fog szólni.
- Nem akkora gazember ez.
- Hát azt meg honnan tudja? Nem is emlékszik.
- Ja, persze. – rezzent össze Álmos, akit ettől kezdve már nem hívtam csúfnevén. Ideje volt beavatkoznom.
- Jó estét! – üdvözöltem őket a tőlem megszokott, megokolatlan vidámsággal.
- Mióta van ébren? – mordult rám az öblösebbik.
- Kedd óta.
- A kerékbetört gumikecskét hallotta?
- Épp akkor keltem, mikor annak vége volt.
- Ez jó. – kacagott fel némi töprengés után. – Szeretem az olyanokat, akik még ilyen szorult helyzetben is meg tudják őrizni a humorérzéküket. „Szorult helyzetben”, érti?
- Sajnálom, nem értem. – szóltam bűnbánóan, még mindig teljes vakságban. – Szabad megkérdeznem a sötétség okát?
- Vászonzacskó van a fején. – válaszolt most Álmos.
- Ismerős helyzet. Nem lehetne levenni?
- Akarja, hogy levegyük? Meg szeretné mutatni az arcát? Szeretné látni az árulók csapatát?
- Levegőt szeretnék kapni. – mondtam a színtiszta igazat, és köhögtem, de egyelőre nem vették le. Ez feszélyezett, de nem volt mit tenni, másfelé kellett terelni a témát. – Látták a tegnapi meccset?
- Miféle meccset?
- Mit tudom én, csak vegyék le a fejemről ezt az ostobazsákot!
Úgy tűnt, rászedtem őket iménti téma-elterelős cselemmel. Az öblös hangú, akinek léptei is vehemensebbek voltak, közelebb jött és lerántotta fejemről a fekete leplet.
Most láttam csak, hogy magas pódiumon állok. Köröskörül a sivatag végtelen homokja. A poronddal szemközt egy stadionnyi ember szépen szerkesztett sorokban, engedelmesen várt a végkifejletre. Mellettem bitó magasodott, melynek keresztgerendájára erős kötelet erősítettek, olyat, amilyenek a hajókötelek voltak. Kitanulván, hogy a köteleknek az esetek nagy részében két végük van, a másik vég után kutatva az önnön nyakam köré kötött hurokra fagyott a tekintetem.
Tőlem balra állt Álmos bácsi, bohócos taraját most lyukas zsebébe gyömöszölte. Mellette egy ismerős arc. „Nicsak – gondoltam – Az ijesztően szögletes arculatú, vastag, fekete szemöldökű, nagydarab, mogorva ember az alagútból!” Ő nem ismert meg, nyilván nem látott a sötétben. Most mosolygott rám, kedvesnek és segítőkésznek tűnt. Nem tudtam, mire menjek ezzel a kapcsolattal. Mindenesetre a figura korábbi szerepeltetése elmésségre vall.
- Most már érti a „szorult helyzet” kifejezés kettősségét? – hunyorgott, mintha az ő fejéről húzták volna le a zsákot. Igazából lehet, hogy én hunyorogtam.
- Nem rossz. – viszonoztam jó szándékát.
- Akasztófahumor. Később majd megérti.
Kifújtam magam, és vártam. A várakozás unottságában újra végignéztem a tömegen, és csak most vettem észre, hogy az kizárólag ismerős arcokból áll. Ott volt mindenki. Roger takaros kocsmáros-kötényben egy ásóval rostokolt az első sorban. M’Bai fogszabályzójával és szitárjával a kezében üldögélt a földön, mellette téglák voltak szétpakolva. Ott volt Atráskó, épp egy felfújatlan lufit feszített a nap elé, s így arcát zöld fény világította be. A masiniszta Gengszta Mihállyal próbált szót érteni. Jean egy ajtófélfát szorongatott a kezében. Láttam továbbá a kölyköt, akit Bill megdorgált, Danielt, az ívkitöltő pótalkalmazottat, és Fredet is, aki görcsösen próbálkozott rendelések fölvételével. Hivatalból itt volt még Jacek furcsa cigarettával a szájában; Jacques, aki Perez-zel ivott hruboni dinnyepálinkát; Igor pedig folyvást kattogtatott, még az utolsó pillanatban is dokumentálta az eseményeket. Mögöttük pedig végtelen sok ember, akikről fogalmam sem volt, hogy kik lehetnek.
„Lám-lám, a besúgók csapata szakított időt a kivégzésemre. Milyen kedves tőlük, hogy eljöttek.” – mormogtam epésen, de egyszerűen nem tudtam haragudni rájuk. Néhányan bekiabáltak nekem valamit, voltak, akik csak integettek, vagy akik csak kacsintottak, de valahogyan mindenki üdvözölt, vagyis elbúcsúzott. Úgy gondoltam, hogy ők is bánják már ezt az egészet, de ki tudja… lehet, hogy büszkék voltak a munkájukra, amivel idáig eljuttattak. Kurjantásaik, pillantásaik mellőztek minden rosszindulatot.
- No. – zökkentett ki a szögletes fejű, és karórájára pillantott. – Tizenkettőt ütött az óra, itt az ideje, hogy…
- Hol vannak az útitársaim? – szakítottam félbe.
- Szabadon engedték őket. – nyugtatott meg Álmos. – Egon úr hajlamos elragadtatni magát. Mindazonáltal sajnos nem jelenhettek az akasztáson. Ha minden igaz, már behajóztak, de sokan azt fecsegik, magára várnak a parton.
- Tehát – köszörülte a torkát az öblös – itt az ideje, hogy végrehajtsuk a magára kiszabott ítéletet, melyet gondolom már maga is kitalált. Amint meghúzom ezt a kart – és a mellette álló tolókarra tette a kezét – maga alatt megnyílik a zsilip, maga pedig a mélybe zuhan. Világos?
- Értem.
- Nagyszerű. Nem rég ismerem magát, de bátran kijelenthetem, hogy ön nem bitófára való ember.
- Megtisztel.
- Kíván valamit mondani, mielőtt a mélybe zuhan?
- Mit tudom én. Nem. Illetve egy csomó minden van még. Mennyit lehet?
- Hát ilyenkor általában, ilyen rövideket mondanak, hogy „Szeretlek…”, „Bocsáss meg…” vagy hogy „A gardróbot a kedvemért vörösre fessétek!”. Ehhez hasonlók.
- Mindig volt egy vers – kaptam észbe – amit el szerettem volna szavalni nagy nyilvánosság előtt.
- Itt az alkalom – bátorított Álmos.
Nyeltem egyet. A melákabbik bekészült a zsilip megnyitásához. A verset amúgy öt évesen írtam, és a Kerületi Óvodák Egyesítetett Versíróversenyén taroltam vele. Fennhangon elkezdtem:
Hallod-e, tobzoska,
Zoknit az otromba,
Csóványos orrodra
Ki varr majd, tobzoska?
Ki lesz, ki horgolna
Sapeszt a forgódra,
S egy ágyban horkolna
Veled, te tobzoska?
Mitől lesz, tobzoska,
Szoknyádon fodrocska?
Semmitől, mormolta
S elment a tobzoska.
Akárcsak évekkel ezelőtt, most is hallatlan sikert arattam. Úgy látszik, az igazán jó dolgokon nem fog a kor. A tömeg ujjongott. Tapsoltak, integettek, hahotáztak, valaki még egy könyvet is feldobott, ami pontosan a sípcsontomon ért véget. Ráztam volna az öklöm, de meg volt kötve.
Tapsvihar közepette nyelt el a mélység.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése