Műanyagzsákban ébredtem. A fejem túlzott gyakorisággal koppant. A csapos feltehetőleg éppen az általa ásott alagúton vonszolt át, ahogy arra korábban megpróbálta felhívni a figyelmemet. Laza fejszámolás után úgy döntöttem, hogy ez így nem állapot.
- Elnézést – szóltam ki kedvesen a zsákból, mert én még ilyen szorult helyzetekben is úriember vagyok.
- Jó reggelt! – válaszolt az ember kedélyesen a zsákon kívülről.
- Szabad megtudnom, mi utazásunk célja?
- Hogyne. Pár perc és megérkezünk.
Ennek a trükknek még egy műanyagzsák belsejében sem dőltem be. Nem vagyok én olyan alulinformált az élet dolgaival kapcsolatban.
- Hová megyünk? – kérdeztem ugyanazt másképp.
- Pár perc és látni fogja. Vigyázzon, lépcső!
„Mégis hogy a visszerekben gazdag nénikédnek a ciklámen koponyaprotézisébe vigyázzak, te hangyalábú pisztráng-epigon?” – motyogtam magamban, miközben a buksim minden lépcsőfoknál bizarr reccsenéssel adott hangot megakadásának. Nem volt kellemes, de jó se.
Mikor túljutottunk a lépcsőn, a csapos megállt, és kiengedett a zsákból. Emiatt pár pillanat erejéig tiszteltem őt, majd megkíséreltem megsemmisíteni puszta kézzel, amit ő férfiasan hárított.
- Hol vagyunk?
- Fogalmam sincs.
- Hogyhogy fogalma sincs? – húztam fel egyelőre csak a saját szemöldököm.
- Még sohasem jutottam át az alagúton. Először járok itt. – válaszolt diadalmasan. – Fantasztikus, nem gondolja?
- Nagy barom maga. – tartottam tükröt a kocsmáros elé.
- No de miért?
- Hogy ásta meg az alagutat, hogy nem jutott el a végéig?
Ezen elgondolkodott. Ha lett volna bohócmintás kesztyűtaréja, nyilvánvalóan rezgett volna a feje búbján. Pár perc némaság után végül szégyenkezve kibökte.
- Lehet, hogy mégsem én ástam ezt az alagutat. – majd mellét verve hozzátette - De áshattam volna én is. Ki tudtam volna ásni én is. Elhiszi, ugye?
- Elhiszem. De akkor ki ásta?
- A Sivatagi Metró Művek. De az is csak ásatta. Ásatta, bizony.
- Nem is tudtam, hogy a sivatag alatt jár a metró. – mondtam meglepetten.
- Pedig jár. A mi falunkban is megáll.
Körülnéztem. Valóban metróállomáson voltunk. Középen bődületes toronyóra magasodott, körülöttünk emberek szaladgáltak serényen, ritkásan. Tábla után kutattam, amiről megtudhattam volna, hol vagyunk, de nem találtam sehol.
- Melyik állomáson vagyunk?
- Azt hiszem, ez az oktondi megálló, de ezt ne vegye kézpénznek.
Mondanom se kell, soha életemben nem hallottam ilyesmiről. Nem is vettem fel kézpénzt.
- És miért hívják oktondinak?
- Mert Oktondon van, vagy mit tudom én.
Jogos. Tehát Oktondon voltunk. Már csak egy kérdés volt hátra.
- És mi a halál köntöséért kábított el és hurcolt ide műanyagzsákban, ha nem is maga ásta az alagutat?
- Azt reméltem, elismeri, hogy milyen szép munkát végeztem. El kell ismernie, elég nagy munka egy ilyet kiásni.
- De hát nem maga ásta.
- De akár én is áshattam volna. Csak leleplezett. Mindig mindenki leleplez. Senki nem ismeri el a munkámat. – könnyek szöktek a szemébe.
- És mi lenne, ha egyszer tényleg ásna egy alagutat, és azon vinné át a vendégeit? – próbáltam vigasztalni.
A csapos hirtelen kacajban tört ki. Úgy röhögött, mint aki nem éri meg a szombatot (pedig már péntek is volt akkor). Szomorú könnyei helyébe vidám könnyek tódultak mennyiségileg. Két nevetéshullám között bírt csak pár szót elhabogni.
- Tudja, mennyi munka van azzal? Nincs nekem arra időm.
Ezt olyan viccesnek találta, hogy még vagy tizenöt percen keresztül fetrengett saját testváladékaiban a metróállomás márványkövezetén. Aztán lassanként megnyugodott, arca is visszarendeződött normális állapotába, meg ő is.
- Akkor most mi legyen? Mit fogunk tenni? – kérdeztem, és béketűrésem a tetőfokára hágott.
- Nekem vissza kéne mennem, mert ha jön a kapitány, és én nem vagyok ott, akkor az egyetlen vásárlómat is elvesztem, és szegény leszek, meg magányos is leszek. – válaszolt részletesen a vendéglős, és összehajtogatta a hullazsákot, amiből én már kimásztam.
- És én mit csináljak?
- Menjen, amerre lát, amerre kedve tartja. Úgyis történik majd magával valami. Maga egy pikareszk hős, nem?
Ekkor azt hittem, hogy leütöm egy célzott jobb horoggal, beletuszkolom a zsákba, legurítom a lépcsőn, amin felcibált a majom, és le is köpöm, hogy még gyalázatosabban fessen. De tévedtem.
- Ne merje még egyszer ezt mondani rám! Én nem vagyok pikareszk. Igenis fejlődő jellem vagyok! Kalandjaim sorrendje nem felcserélhető! – ripakodtam rá hangosan, hogy ő is meghallja, és fenyegető mozdulatokat tettem felé.
- Rendben. – húzta be a nyakát – Nem akartam felidegesíteni. Már itt sem vagyok. Sok szerencsét! – ezzel leszaladt a lépcsőn, és visszatért az ivóba, ahol a kapitány már várt rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése