23. "...meglepő széken ültem..."

Hűvös, márványos teremben ébredtem. Meglepő széken ültem, melyre teljes testemmel rá voltam szíjazva szíjjal. A hely olyan irdatlan tágas volt, hogy mikor szemhéjaim nehézkesen elszakadtak a szemeim sarkában éktelenkedő tömbcsipáktól, az apró sercenést még vagy negyed percig visszhangozták a távolba olvadó falak.

Amennyire ki tudtam bogozni a meglehetősen eklektikus bútorzat szembetűnően nem megfelelő elrendezéséből, valamiféle mondvacsinált bíróságon lehettem, melyet egy falusi tornateremben alakítottak ki. Ennek középen ültem diszkrét faasztal mögött, amin papírstócok és vörös dossziék barikádja húzódott. Mellettem ismeretlen, kigyúrt, kopasz ember zacskóban. Snaucer-szerű, lottyadt homlokbőrén a „kirendelt ügyvéd” szöveg állt stenciles tetoválásként, fenyegető jelleggel. Szemben, pár méterrel a roskadozó bordásfalak előtt túlméretezett emelvény, melyen két bírói kempingszék állt morózus asztal társaságában. Erre merőlegesen, bal kéz felől kisebb építményt alakítottak ki. Mögöttem hosszú folyosó szelte ketté a sok férőhelyes nézőteret, aminek bal részén Isabelle kibontott hajjal, matróztársaim idegesen ücsörögtek.

Mikor a kirendelt ügyvéd észrevette, hogy nem csupán ébredezem, de zápfogaim gumóit már a szíjakba is mélyesztettem, három hosszút füttyentett. A jelzésre valahol a távolban ajtó nyílt, és néhány visszhangzó cipőkoppanás után a ködből (mert köd volt) két alak lépett elő. Fejükön tarka kesztyű feszült, melynek rejtélyét még mindig nem sikerült kifürkésznem. Az egyik Álmos úr volt – nem is ismertem fel hirtelen, mert megtévesztésként átöltözött: vörös kockás köpenyét barna nemez-zakóra cserélte, rövidnadrágját hosszúra vasalta, cipője alá pedig zoknit vett a lázadó. Bal kezében ugyanazt a tányérvakut szorongatta, amivel korábban az arcomba világított.

A másik ember negyvenes éveihez közelített, vörös farmernadrágot és fehér inget viselt. Kezében valami törvénykönyvféleséget szorongatott, és ugyanúgy vigyorgott, mint a narancssárga szoba képein. Utánuk érkezett a csoport másik négy tagja: Jacek, a könyvtáros feltétlen szakállba burkolt ábrázattal, Jacques a nyurga biciklitulajdonos, Perez, aki eszméletlenségem alatt valamelyest rendbe szedte magát, és az aktatáskás-fényképész férfi, aki a történet elején megjelent a ház előtt. Mindez hangtalanul zajlott, ezért magam sem mertem felszólalni, hogy mindezt most mégis mi végre.

Miután az emelvény előtt megszületett a fénykép (melyet a bajszos fotós Álnok úr vakujával világított be), a tagok még egy rövid ideig öntudatlanul, szoborcsoporttá dermedve álltak, majd szétszéledtek. A két tarajos vezéregyéniség sutyorogva, komótosan fellépcsőzött székéhez, és helyet foglalt a nagy asztal mögött. A többiek tőlem balra, a kis építményen telepedtek le, mint esküdtek. Az egész folyamatban volt valamiféle erőltetett hivatalosság.

- Tisztelt egybegyűltek! – törte meg a csendet a tárgyalás vezetője. Fején méltóságteljesen billegett a bohócmintás taréj, mely felsőbbségét jelezte. Kedélyesen, de hivatalos nyelvezetben beszélt. – A „PIK.076/b” jelzésű, „Főhős kontra Társadalom” típusú sürgősségi ügyben a tárgyalást ezennel megnyitom. – tagolási szándékkal nyelt egyet, majd folytatta. – Először is engedjék meg, hogy bemutatkozzam: a nevem B. Egon. Én vagyok a Kifejezetten Önfejű Problémamegoldó Szervezet alapítója és jelenlegi elnöke. Mellettem ül Jelenszky K. Álmos, a szervezet szellemi atyja, társalapítója, alelnöke. A vádlottól jobbra Szűcs Perez, Jacques Pribeque, Jacek Sróf és Igor Grafovics, a KÖPSZ négy állandó tagja foglal helyet. Áldozatos munkájukat ezúttal is nagyon köszönöm, nélkülük egészen biztos, hogy nem keríthettük volna kézre a bűnöst.

- Bűnöst? – csattantam fel és reflex-szerűen.

- Vádlottat, ha ragaszkodik hozzá. – javított az elnök fitymálóan. – Nem sokára úgyis bűnös lesz.

- És mi a vád? – kiáltott fel Bill, aki nem bírta tovább a feszültséget.

- Kérem, a szemlélődők ne szóljanak közbe, különben kénytelen leszek eltávolíttatni őket! – mordult fel Álmos, majd visszaadta a szót.

- Nos, ha már pajtásaink ilyen kíváncsiak, térjünk is rá a lényegre. A vád – ezt valami papírról olvasta -: „céltalanság”!.

Céltalanság. Olyan váratlanul ért ez a szó, mintha még soha életemben nem találkoztam volna vele (pedig de). Nem tudom, pontosan mire számítottam, de erre nem. Kíváncsian vártam a vád kifejtését.

- A céltalanság definíciója a Regény- és Novellahősökre Vonatkoztatható Törvények Egyetemes Gyűjteménye szerint (gyűjtötte, kibővítette és átírta J.Á. és B.E) – ez volt korábban a kezében, most ünnepélyesen felcsapta. -: „céltalanságról beszélhetünk, amennyiben x pikareszk hős bolyongása semmitmondó, érdektelen, irodalmi értelemben huszadkategóriás, tartalmatlan, gyalázatos, pocsék, szar, nem közvetít mögöttes, nagy gondolato(ka)t, nem mutat be újszerű világképe(ke)t.” Négyezer-hetvenharmadik paragrafus.

- De hát ez felháborító! – próbáltam a sarkamra állni, de a szíj erősebb volt a szándéknál.

- Kérem, engedje meg, hogy folytassam! – szólt Egon kimérten, és önfeledten mosolygott. – Ez a vád az ön ügyére vetítve ezzel bővíthető. – újabb papírost hajtogatott ki. – Nyugodjon meg, ez hosszú lesz: „Az ön karaktere rendkívül rosszul megmunkált. Ez a következő pontokban nyilvánul meg: önt több ellentétes tulajdonság jellemzi. Néha mindenkinél mindent jobban tud, néha együgyű, oktalan barom. Hol vicces próbál lenni, hol komoly (ezek sikertelensége súlyosbító körülménynek számít). Ön nem csupán kidolgozatlan, de véglegesen elbaltázott, jellemrajzi szempontból értelmezhetetlen és visszautasítandó. Útja (lakásából egészen idáig) teljes mértékben és visszataszítóan öncélú: sehonnan nem indul és sehova sem vezet, kizárólag külső tényezők befolyásolják alakulását. Ekképp a folyamat maximum „csellengésnek”, azaz elszántság és érdek nélküli téblábolásnak nevezhető. Ezzel nem csupán beszennyezi az emberek lelkét, és puszta létezésével felbujt, de egyúttal kitúrja a precízen kidolgozott, céltudatos hősöket helyükből.”

- Aljas rágalom! – fortyogtam dühtől cserzett, püffedt arccal. – Fejlődő jellem vagyok, és magam irányítom a sorsom!

- Ha informátoraink jól számolták, immár ötödször hangoztatja ezt a történet során. Gyermekded viselkedésével a „Pinocchio-aktát” juttatja eszembe. – nevetett jóízűen – De bárhogy rikácsolja önállóságát, minden kalandja maga ellen szól. Maga csupán egy feltűnési viszketeg kisember, aki valamiféle babérokat szeretne learatni (úgy látom, maga sem tudja, mégis miféléket), de közben nem ad és nem vesz el semmit. Ahogy nézem, tettei alapján maga nem is létezik, de lám, mégis itt van. Ez az, amit mi úgy nevezünk: hiba.

- Ez hihetetlen! – csaptam a térdére gondolatban – Hisz ez őrültség! Nem lehet egy húsvér embert csak úgy „hibának” nyilvánítani, mert nem találja a helyét a világon.

- Hangsúlyozom, hogy maga elsősorban azért nem találja a helyét ezen a világon, mert NINCS HELYE EZEN A VILÁGON! – eme szavaknál bohócmintás taraja rettentő mozgásba lendült, hangja elváltozott, szinte kukorékolt. – Evégett a maga bolyongása öncélú és felesleges. Múltja nevetséges részleteinek felesleges kiszivárogtatása még NEM MINŐSÜL JELLEMRAJZNAK! Ráadásul töménytelen a szóismétlés, semmi szerkesztés, dramaturgiai ív, irodalmi utalásai minden határt túllépnek. Története minden szempontból botrányos, így hát kénytelenek leszünk eltávolítani magát!

- Eltávolítani?

- Likvidálni. – rövid és értetlen volt a csend. - Ráadásul a folytonos értetlenkedése feltétlen gyűlöletet szít embertársaiban.

- Szít?

- Ne gúnyolódjon! – ugrott fel Egon toporzékolva (láthatóan előtte nem létezik lehetetlen). A fejébe toluló méregtől egy pillanatra kiesett a szerepéből, és nagy hadonászásában majdnem lezuhant az emelvényről, de Álmos idejében visszarántotta. Fejdísze nagy cuppanással kilövellt az égbolt felé, s pár perc múltán ugyanoda esett vissza

Amint megláttam, hogy Álmos úr életképes, hozzáfordultam.

- És Álmos úr mit szól ehhez?

- Sajnálattal közlöm, hogy Jelenszky úr hurutos amnéziája ismét kiújulóban van. Evégett jelenleg csupán úgy ismeri magát, mint vádlottat, a regényírás parazitáját, esküdt ellenségét.

Mélyen a szemébe néztem, de semmi nyomát nem találtam korábbi ismeretségünknek. Fegyelmezett volt, szigorú és tekintélyes, mint egy pödört bajusz. Mintha az utóbbi napok – amikor épp ellátandó feladatára nem emlékezett – nyomtalanul eltűntek volna.

- Amúgy – folytatta mondókáját Egon, mikor kesztyűjét ismét búbján érezte - már a történet legelején megkíséreltük kivonni magát a forgalomból. Ha az első oldalon hagyja magát, és Grafovics úrral fárad, megspórolta volna magának ezt a kellemetlen mizériát. Megszűntetett lakóhelyéről készséggel új apartmanba költöztettük volna valami kellemes, napfényes környéken, és senkinek nem kéne tudnia magáról. Maga azonban a kényelmes helyett a nehéz és értelmetlen megoldást választotta, nyilvánvalóan, hogy hírnevet szerezzen.

- Csak nem gondolja, hogy elmegyek bármilyen idegennel, ha hív!?

- Kérem, ne sértegesse Grafovics urat! – szólalt fel Álmos ismét, aki a tárgyalás gördülékenységéért felelt.

- Azzal, hogy „idegen”?

- Ne rontson a helyzetén tovább!

- Rendben. – mondtam higgadtan, látva, hogy Egon csökönyös ragaszkodásával lehetetlen másképp elbírni. – Essünk túl rajta! Mondja az ítéletet!

- Nem is kívánja igénybe venni a kirendelt ügyvédet?

- Volna értelme?

- Nem sok. Néma. – vicsorgott diadalmas ívbe rántva ajkait. – Köszönjük, Mungo, elmehet.

Az ügyvéd zizegve távozott. Most láttam csak, hogy jobb csuklójához három bőröndöt is odaláncoltak. Ennek okai homályosak.

- Hát akkor mondja az ítéletet, és menjünk haza mihamarabb!

A főnök a „haza” szó hallatán különösen szélesre húzta vigyorát, szinte egész ábrázatának fonákját megmutatva. Ezzel az előnytelen arckifejezéssel kezdett kotorászni az asztalán kupacolódó akták között. Dünnyögve félretolt pár dossziét, papírosokat emelt maga elé, amiket aztán Álmos bácsinak adott tovább, hogy azokat kötelességtudóan a feneke alá helyezte.

- Itt is van! – csapott végre-valahára egy papírlapra kezének csontosabbik oldalával. A csattanást hosszú percekig visszhangozták a bordásfalak. Nekikezdett. – „Te pedofil zugevő!” Bocsássanak meg, ez nem az.

Újrakezdődött az állhatatos keresgélés. A keresett irat most hamar Egon kezébe akadt. Álmos már egy fejjel magasabban ült kempingszékén.

- „Tisztelt jelenlevők! A bíróság nem kíván visszavonulni, hisz az ügy egészen nyilvánvaló… bla bla bla”. – itt letette a papírt és Jacques-ra hunyorított, aki bizonytalan, bocsánatkérő intéssel tudatta vele, hogy nem fejezte be a beszédet. – A lényeg, hogy az imént felsorolt vádak alapján, melyekre mentséget keresve se találhattunk, a Kifejezetten Önfejű Probléma Megoldó Szervezet bírósági kirendeltsége a mai napon „PIK.076/b” jelzésű, „Főhős kontra Társadalom” típusú sürgősségi ügy vádlottját bűnös szemétládának nyilvánítja, és kötél általi halálra ítéli, azaz felakasztja brutálisan.

- Tiltakozom! – szóltam magabiztosan. A pánikérzet nagyívben került. – A bíró úr nem veszi figyelembe a szerelmi szálat. – Isabelle-re kacsintottam, de ő ezt nem látta, hisz síkban mögöttem volt.

- Isabelle-re gondol?

- Bevallom, igen.

- Istenem. – sóhajtott Egon, mintha szánakozna. – Mindenki ezzel jön, ha szorul a hurok. „Engem nem lehet felakasztani, szerelmes vagyok, nyenyenye!”. Undorító állatok maguk mindahányan. Igen, maguk is! – a matrózok tábora felé mutatott – Pártolnak egy ilyen söpredék gazembert, aki elérhetetlen álmokkal tömi a fejüket! Mégis hol van most az a hajó, amit úgy ígérgetett, hogy vízre szállít? Na, hol van?

- A kikötőben, uram. – állt föl Jácint kapitány, aki eddig szokásához híven szundikált. – Csak ránk vár.

Hallottam, ahogy többen felállnak. Most csak úgy záporoztak tengerész pajtásaim védő szavai.

- Ez az ember húzott ki minket a kétségbeesésből…

- Visszaadta a reményt…

- Jövőt kínált…

- És mi elfogadtuk…

- Dicsérte a kaját…

- Jogosan…

- Mondjuk zuhanyzót nem talált…

- De segített nekünk, hogy újra teljes értékű matrózok lehessünk.

- Így van! Így van! Így van!

Elhallgattak. Egon nem tudta, hogy reagáljon.

- Amikor elkoboztuk a hajóikat, pont sz volt a cél, hogy ne lehessenek teljes értékű matrózok többé. – motyogta, és kifogáson törte a fejét. – Rendben, lehet, hogy segített maguknak… de a helyzet az, hogy még ha szándékomban állna sem tudnám meg másítani az ítéletet, mivel… már lepecsételtem a papírt.

- Lepecsételte? – kérdeztem megrökönyödve, hisz az ítélethozatal ezen epizódjáról teljesen lemaradtam.

- Igen, igen, igen – hadarta Egon, és idegesen turkálni kezdett a halmokban álló kacatok között. - Ugye hogy lepecsételtem?

- Hogyne. – mondta protokollszerűen Álmos – Magam is láttam.

- Hol az a pecsét? – suttogta közben a szervezet elnöke, és egyre feszültebben kutatott az asztalon. Mikor a vörös pecsét végre a kezébe akadt, három hatalmasat vágott vele az asztalra. Ezzel visszanyerte magabiztosságát. – Maga most már hivatalosan is halott.

- Nonszensz! – röhögtem teli szíjjal.

- Az mindjárt kiderül, hogy nonszensz-e vagy nem nonszensz! – jött lázba Egon, és hatalmasat nyelt. - A tengerészekre fejenként négyszáz-négyszáz év letöltendő börtönbüntetést szabok ki bűnrészességért, hiszékenységért, mellékszereplői gazemberségért. Kedvesét hét év közmunkára ítélem a Futrinka utcai elmegyógy-fegyházban, ahol pszichopatákkal kerül majd közeli ismeretségbe. A hajóskapitányt kikötözzük a nagy Atoglog-fához Roger mellé, akit amúgy már kikötöztünk, azért nincs most itt. Továbbá levadásszuk szánalmas történetének összes olvasóját, cipőfűzőjüket összekötjük, nekik megyünk az utcán, beleköpünk a gyrosukba, és előre odafingunk, ahol nekik kötelezően sokáig kell majd maradniuk, hogy szagolják. Na ehhez mit szól?

- Azt, hogy maga gyerekesebb, mint én!

Ezzel annyira kihoztam a sodrából, hogy izzadtságától szétmálló pergamen-foszlányokkal teliragadt ujjait a szájába dugva Mungoért füttyentett. Az hamarosan egy rózsás árnyalatú pöröllyel rohant vissza a tett színhelyére, és érintkezésbe lépett velem. Ájultomban még hallottam, ahogy az apró fakalapács csattan a bírói asztallapon, s ahogy Egon rikácsoló szavakkal feloszlatja az ülést.