Oktond. A megindokolatlanság Párizsa, utam során másodszor. A zsivaj ugyanolyan ordenáré volt, mint először, de – non-pikaresz magatartást tanúsítva – nem kattantam be. Barátommal karöltve lemásztam a tűzlétrán, ugyanis a léggömbről nem közvetlenül a földre, hanem egy háztetőre érkeztünk. Ezért másztunk le a tűzlétrán.
A forgalmas utcák teljes joggal voltak ismerősek. Rodger bal oldalamról sugalmazta, hogy köntörfalazás nélkül induljunk a kívánt hajó irányába, hiszen már mióta úton vagyunk, és neki még dolga lenne, miszerint abroszt cserélni, meg amúgy is szomjas. Az ő szomjúságáról saját szomjúságom jutott eszembe, saját szomjúságomról egy szabadon választott ivó, majd egy helyi teaház és az elvarrás után epedő szerelmi szál, melynek végén egy lány függött várakozó állásban. Egyszer én is voltam várakozó állásban, így hát jól tudtam, hogy várakozó állásban lenni a világ leggyatrább időtöltéseinek egyike.
Eszmefuttatásom végén felajánlottam a sürgős csaposnak, hogy mégiscsak üljünk be valahová, mielőtt ész nélkül nekizuhannánk a hajónak. „Tudok is egy jó helyet a közelben” – mondtam, derekasan megmarkoltam a karját, és ellentmondást nem tűrően vezettem. Hamar rá is leltünk a teaházra, be is léptünk, helyet is foglaltunk az egyik élénkpirossal kitapétázott fal tövében. A hely szinte üres volt, és tengerész híján csendes is.
Alattomban megközelítettem a bárpultot. A lány aprócska sámlin ült az összetett szeszes italokat tartalmazó, szétszerelhető polc alatt. Elmélyedten olvasott; pangás volt, így ez érthető. Észre sem vette, hogy nézem, szinte belepréselődött a sorok közé. Bűnnek éreztem kizökkenteni őt, de muszáj volt. Ökölbe szorítottam a kezemet, és koppantottam kettőt a pult tetején.
- Mit adhatok? – kérdezte fejét fel sem emelve a lapok közül.
- A szokásosat – válaszoltam frappánsan. Erre már fölnézett, elragadó mosolyra húzta a száját és összecsukta könyvét.
- Hát maga az?
Ezt a kérdést további tíz oldal megspórolása végett nyitva hagytam. Mélyen a szemébe néztem, ő szelíden elpirult, így nyertem némi időt a dialógus továbbfűzésére.
- Hadd mutassam be a barátomat! – eszméltem fel, és suhintottam az asztalnál rostokoló Rodgernek, hogy kerüljön közelebb lábbal.
- Kezét csókolom! – udvariaskodott, mikor mellém ért – Rodger vagyok. Rodger, a csapos!
- Az én nevem Isabelle. – mondta a lány. Ekkor jöttem rá, hogy most hallom először a nevét, és ez bódítólag hatott. Aztán egy laza csuklómozdulattal véget vetettem a bemutatkozásnak.
- Velünk tudna most jönni? – kérdeztem gyorsan, mintegy a csuklómozdulat illusztrációjaként – Mondta, hogy úgyis szeretne utazni, világot látni. Hát most alkalma adódik.
A felszolgálólány szemei csillogtak, majd kiugrott a bőréből örömében. Miközben bólogatott, két kis csészébe teát töltött, mely előre elkészítve egy kancsóban gőzölt a sámli lábánál. Mi azt (népiesen szólva) felhörcintettük (a rum íze természetesen most is ott figyelt a várnarancs mellett), és ezzel a svunggal fel is kerekedtünk. Én magamhoz vettem Ernő cipőit, amik még mindig az ablakban álltak, kisétáltunk, Isabelle lelakatolta az ajtót, a kulcsot zsebre vágta, Rodger pedig bukfencezett.
Miközben az utcákon manővereztünk – akadálypályáján szlalomozva, humánbarikádokon átlendülve -, a lány mellettem termett, és bizalmasan így szólt.
- Kereste valaki, míg távol volt.
Összerezzentem.
- Mit akart? – suttogtam, holott tudtam, hogy múlt időben beszélünk.
- Azt kérdezte, hol találja magát.
- Erre maga? – sandítottam rá. Ő elsomolyodott, de azért látta, hogy a kérdést nem magamnak tettem fel. Arra ott vannak a belső vívódások idézőjellel.
- Azt mondtam, nem is ismerem.
- Leleményes húzás. – vetettem közbe. – És hogy nézett ki ez az ember?
- Bordó trapéznadrágot és rikító görög pézsmapulóvert viselt…
- …kezében méla aktatáska és fényképezőgép, szájában szivar. Tudom ki ő.
- Ki ő?
- Fogalmam sincs.
Mikor ezek a szavak elhagyták ajkaimat, szemem egy hatalmas kirakatüvegen akadt meg az utca szemközti oldalán. Az üveg mögött különböző méretű, színű, mintájú és domborzatú ajtók sorakoztak. Mutatóujjam begyével böktem, és kérdően néztem, amire Isabelle eligazított, hogy ez Jean ajtóbutikja, és hogy Jean nagyon szereti a csigát majonézzel. Engem ez nem érdekelt, de támadt egy ötletem. Áthurcibáltam társaimat, és bementünk.
- Jó napot! – üdvözöltem a személyzetet, aki hatalmas műgonddal kilincset olajozott a pulton.
- Bonjour! – nézett ránk örömteli, műhelyies szemeivel, gyanús franciasággal – Miben segíthetek?
- Ha jól értesültem, ez egy ajtóbolt.
- Így van, így van, ajtóbolt. – helyeselt Jean. Mosolya szinte körülmetszette pozsgás arcát.
- És szabad megkérdeznem, merre vezetnek az Ön ajtói?
Rodger és Isabelle türelmetlen kíváncsisággal fürkésztek, és én meg voltam győződve, hogy tudom, mit csinálok.
- Amerre csak kívánja. – visszhangzott a reklámszöveg.
- Kipróbálhatnám az egyiket?
- Hogyne, persze, fáradjon velem.
Jean hirtelen termetével kipattant a pult mögül, kézen fogott, és elvezetett a helyiség hátuljába, ahol ajtók tömkelegével találtam szemben magam.
- Szabad ajánlanom ezt a lajoskori átjárót liliomos domborzattal, vékony aranypaszományokkal a szegélyeken – hadonászott lelkesen az egyik ajtó előtt. Szép volt, szelídbarna, az ajtó.
- Igaza van. Ha már egyszer itt vagyunk, adjuk meg a módját. – mosolyogtam, és odahívtam a többieket, akikben nem lankadt az üggyel kapcsolatos tudatlanság.
- Ez a választásuk?
- Ez! – mondtam örömtelien Jean szemébe nézve, őszintén remélve, hogy pillanatokon belül már nem fogom látni őt.
- Remek.
- Fogjátok meg a kezem. – szóltam kísérőimnek, és amikor ők jobbról-balról eleget tettek kérésemnek (közben két kisujjamra fűzve lógtak Ernő cipői, mintha félreszabott fülbevalók lennének), nagy sebbel-lobbal áthaladtam a lajoskori ajtón. Az utolsó dolog, amire emlékszem az üzletből, Jean értetlen, bámész tekintete, ami az ajtó előtt még követi utunkat, de a másik oldalon kísértetiesen nyomunkat veszti.
- Sikerült – suttogtam ujjongva. Úgy ment minden, ahogy gondoltam: az átjáró egy teljesen új térbe vezetett. Már nem a butikban, hanem egy roppant szűk, bevilágítatlan szobácskában voltunk, amolyan pinceszerűségben, ahol priuszkék festék- és gömbhal szaga keveredett szaglószervünk rovására.
- Mi történt? – kérdezte Isabelle és az átlagosnál erősebben szorította a kezem.
- Már többször előfordult velem. – magyaráztam. – Kétség kívül furcsa. Mintha egyes átjárók (legyen az csapóajtó, falilyuk vagy vakondszáj) outputját átirányították volna, hogy így gyorsabban lehessen bizonyos utakat megtenni, és ne lehessen kijutni a regénytérből.
- Mi az az output? – kérdezte Rodger, és felrúgott valamit.
- Édesmindegy. Inkább keressük meg a kijáratot!
Egy pillanat alatt simultunk a kis szoba falaihoz Amazonas-menti iguánákként kiút után tapogatózva. Közben lábainkkal vödröket borogattunk. Végül a keresett kiútra Rodger akadt rá, mely egy létra képében vezetett felfelé. Azonos időközönként leadott, éles, delfinszerű hangjelzésivel odacsődített minket, és mászni kezdett. Isabelle ment utána, én harmadikként biztosítottam őket (én értem a létrához legutoljára). Pár méter után a csapos kis ajtócskát nyitott meg a mennyezeten, ami megkönnyítette további utunkat, ráadásul fény is beömlött rajta.
Amint szintről szintre egyre följebb értünk, egyre jobban kirajzolódott előttem tartózkodási helyünk mivolta. A megvilágosodás kegyelemdöfését egy táblácska adta meg az első szint zöldesfehér falára szegecselve: „Balra CETHEVERŐ kavicsággyal, jobbra PÓTHORGONY-szoba”. Ezek mellett már fel sem tűnt a vörös felirat a falon: „Ez egy hajó!”.
Mikor kimásztunk a fedélzetre, egyszerre minden bevillant. Testemet átjárta a tájékozottság meleg folyama. A nap egy pillanatra elvakított, de mikor pupillám alkalmazkodott az új fénykörülményekhez, rögtön megpillantottam a kapitányt, aki az egyik ládán szunyókált összegörnyedve, jobbjában pezsgősüveggel, baljában jobbjával, ütemesen horkolva.
- Hisz ez a kapitány – mondta Rodger elképedve, hisz jól ismerte a topo blanco-i ivóból. – Azt a pezsgőt még ki sem fizette.
Átvágtunk a parkettet beterítő kacatóceánon, hordóabroncsok, árbocaprólék morzsái, ellakkozott kagylóházak között cammogtunk, beletúrtunk a hajó orrába. Örömmel tapasztaltam, hogy a dolgok ugyanúgy álltak, ahogy hagytam őket: az orrot kifeszített kötél fűzte össze az előttünk meredő fallal, a falon pedig tengerész barátaim csücsültek Kicsit Álmos úr cigarettázó és Shamoane ’Mbai muzsikáló kíséretében. Bill ’Mbaival beszélgetett, Ergya Ernő Félszemű Bobbal és Vadorzó Jackel diskurált, Táltos Répa Harcsa Ferivel és Lopott Zsoltival értékelte sertéslapockáját, Kicsit Álmos pedig meghasonlottan, kesztyűjét a zsebébe gyűrve füstölt maga elé. Isabelle nagyon megörült az ismerős arcoknak, de megvárta, amíg én adom le az első jeleket megérkezésünkről.
- Heló, fiúk – rikkantottam vidáman, amire a falon ülők felkapták fejüket, és szörnyű zsibongásba kezdtek. Eleinte egyszerre próbáltak átszambázni a kötélen, de hamar rájöttek, hogy nem lesz jó vége. Ezalatt sorra integettek kedvenc kocsmárosnéjüknek (és egyben az enyémnek).
A zűrzavart feloldandó Bill sárga cetliket kapott elő farzsebéből, amelyek mindegyikén egy-egy szám volt feltűntetve. Ezek a cetlik pontosan ilyen alkalmakra voltak bekészítve. Kiosztotta őket a matrózok között, majd tekintélyt parancsolóan megszólalt:
- Kinél van az egyes? Tegye fel a kezét!
- Nem teszem. – tiltakozott Ernő.
- Jó, jó, akkor csak mondjad!
- Rendben. – itt nagy levegőt vett, és felém fordult, közben figyelt, hogy le ne zuhanjon – Mi történt veled, amíg távol voltál?
- Rengeteg minden, amiket most idő híján nem tudok elmesélni. Viszont visszahoztam a cipődet – lelkesítettem Ernőt kisujjaimmal két apró kört téve, hogy így könnyebben észrevehetővé váljanak a rajtuk függő lábbelik. Ezután le is bogoztam róluk a fűzőt, amik már egészen ellilították ujjbegyeimet. A párcipőt átdobtam, Ernő jelezte, hogy örül.
- Kinél van a kettes?
- Nálam, de ugyanezt akartam kérdezni – szólt Jack lelombozottan. – Amúgy sem ér az egész. Mindig Ernőnél van az egyes.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz – mondta nyugodtan a gyanúsított, miközben megpróbálta cipellőit lábára erőszakolni, mintha valami szerepre gyakorolna, rosszul.
- Fiúk – fojtottam el csírájában a hajbakapást – hagyjuk ezt a számos dolgot. Bejelenteni valóm van. Ez az úr itt mellettem, akiről alagútásás kapcsán ejtettem néhány szót, Rodger, a csapos. Rodger, a csapos, idefelé vezető utunkon megjegyezte, hogy bár a legnagyobb örömmel ásna alagutat a fal alá, erre semmi szükség, hiszen ezt már megtették helyette.
- Hogy érted ezt?
A metróalagútra gondoltam.
Ismét zsibongás ütött ki, amolyan rádöbbenés szerű szónikus csetepaté, mely megközelítette az oktondi decibeleket. A hangzavar ezúttal önmagába fúlt, a számkártyák visszavándoroltak Bill farzsebébe.
- Ez a jó hír. – szóltam újra. Csend lett. Nem folytattam.
- Eszerint van rossz is. – aggodalmaskodott Félszemű Bob.
- Nincs – mondtam, mert meggondoltam magam a rossz hír feltárását illetően. Kicsit Álmosra néztem, kerestem semmibe se révedő tekintetét cigarettafüstjén keresztül. Láttam Rodgeren, hogy észrevette, hogy ezt az ürgét láttuk azon a nagy csoportképen, és hunyorítással jeleztem, hogy én is tudom, de ezt egyelőre ne hozzuk nyilvánosságra.
- Ha nincs rossz – csapott a térdére Bill – akkor dologra!
E szavakra nagy sürgés-forgás támadt. Barátaim átevickéltek a tatra, társalgást kezdeményeztek Rodgerrel, Répa és két segítőtársa desszerttel támadták le Isabelle-t (mint kiderült, összeütöttek egy nagy halom „áfonyás pallert”, míg én máshol jártam), és mindenki megtette a szükséges előkészületeket utunk folytatására.
- ’Mbai, maga nem tart velünk? – kérdeztem a fal őrzőjét, mialatt a többiek a fedélzeten és a hajó körül sertepertéltek.
- Nem – mondta szelíden – Itt kell maradnom, hogy száz évesen visszatérhessek Brahmalandzsába.
- És itt fog ülni a következő hatvanhét év, öt hónap és huszonnégy nap alatt? – hitetlenkedtem.
- Így van.
Mondókáját magabiztos szitárjátékkal kísérte, mint mindig.
- És már nem építi tovább a falat?
- Nem látom sok értelmét. – mosolygott a fal két vége felé.
- Kész vagyunk!
Odalent a hajó előtt takarosan sorakoztak útitársaim. Rodger és Isabelle a sor szélén emésztettek Harcsa Feri és Lopott Zsolti támogatásával.
A hajókötelek ledobva, a nap az ég legtetején. A kapitány mit sem tudott az egészről. Én kezet nyújtottam Shemona ’Mbai-nak, majd a kifeszített kötélen dzsungelben nevelt tűzoltó módjára, elegánsan leszánkáztam a többiekhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése