Lefelé zuhantomban még hallottam, ahogy az őrjöngő nézőközönségbe belefagy a szusz. Így visszagondolva úgy érzem, kicsit túlreagálták a dolgot. Jó, elismerem, mikor szorul a gége, és törik a nyakcsigolya, hát igen, az nem igazán kellemes, akkor pokolra kívántam az egész utat. De utána mintha mi sem történt volna. Persze ők, a balgák, nyilván azt hitték, hogy csak úgy se szó se beszéd, meghalok. Talán ti is azt hittétek, nem tudom. Lehet, hogy ez csak nekem volt ilyen egyértelmű. Persze lehet, hogy meg is haltam. Valljuk be: kit érdekel? Mármint rajtam kívül. Engem nem.
Lógni jó dolog. Felszabadító érzés. Egy ideig. Egy ideig jó, de aztán már nem jó. Pár óra után már meglehetősen kellemetlen. Egyrészt, mert a kezdeti súlytalan érzés igen hamar elillan, másrészt mert az embernek kapkodnia kell a levegőt. Manapság ezeket a hurkokat is olyan szűkre kötik. Persze idővel hozzá lehet szokni, csak nem érdemes.
Három teljes órát lógtam a sötét, szörnyű raktárhelyiségben. Besúgó barátaim, Álmos és az öblös hangú ember régen hazament már, és legalább két tejeskávén túl volt (nem ivott alkoholt, ezt biztos forrásokból tudom). Borzalmas volt a csend, büdös volt és kopogtatóbogarak morzéztak a parkettán, ami ugyancsak távol tartott belső békémtől. „Már itt kéne lennie” – bosszankodtam, és hopp, a gondolat hirtelen valósággá vált. Nyikordult a rusnya ólajtó, s egy aprócska ember sziluettje vetett elnyúlt árnyékot a fénysávra, mely engem is megvilágított. A kopogtatóbogarak szétszéledtek.
- Jó napot! A kiadó küldött.
- Ideje. – mondtam szemrehányóan – Van magánál valamilyen vágóeszköz?
- Kés? – kérdezett vissza a törpe orrhangon.
- Megfelel. Kérem szépen, pattanjon fel arra a dobozra, és vágjon le innen!
- Készséggel. – mondta, farzsebéből jatagánt húzott elő, felmászott a hegedűzsírral teli dobozra, és egyetlen suhintással levágta a kötelet. Talpra estem. – Azért küldtek, hogy közöljem magával: a könyve elnyerte a tetszésünket. Hamarosan megjelenik nyomtatásban.
- Nagyszerű. – poroltam le magam szótagonként.
- Örül, hogy végigcsinálta?
- Rendkívül örülök. Hogyne örülnék.
- Most, hogy elkészült, mit fog tenni?
- Elhajózom valahova messzire, ahol nem érnek utol a kíváncsiskodók. – Nem értette a célzást. - Továbbá megnősülök.
- Megnősül? És ki a szerencsés?
- Olvasson vissza!
Lassan kisétáltunk a világosra. Úgy döntöttem, megajándékozom magamat egy cigarettával. A kisember adott tüzet.
- És hova utazik?
- Csak nem gondolja, hogy elmondom. – nevettem, miközben mély slukkot szívtam a cigiből. Majdnem félre is ment. – Nyugisabb környékre.
- További tervek a jövőre nézve?
- Írok egy eposzt a gyilkos galócákról.
Csodálkozott a riporter.
- Nem tetszik valami? – néztem a szeme közé komolyan, mire ő szabadkozott, hogy nem úgy gondolta. Nem hibáztatom, hiszen ez a dolga. Kémkedni, kérdezősködni, jelenteni a kiadónak. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy haladéktalanul lerázzam. – Tudja, sietek, a barátaim a kikötőben várnak rám a hajóval, és nem szeretném, ha nélkülem bontanának vitorlát. Ki is merültem az utóbbi napokban.
- Rendben, nem is szeretném feltartani tovább. Még egyszer gratulálok a könyvéhez. Nem semmi, amit véghez vitt.
- Köszönöm. – kezet ráztunk. – A mielőbbi viszontlátásra!
Ő jobbra távozott, én balra indultam. A sivatag pontosan olyan unalmas volt most is, mint korábban. Sehol egy kút vagy egy cirkusz, egy bazár vagy egy vallási szimbólum, csak bucka, bucka és homokbucka. Bakancsom telement homokszemekkel, és ismét eszembe jutott, hogy ember legyen a talpán, aki itt méltóan tud viselkedni. Persze most legalább tudtam, hogy merre megyek. Legalábbis hogy merre kéne mennem. Ez azért hatalmas előny.
Ilyen dolgok kavarogtak a fejemben. Persze többnyire Isabelle-re gondoltam, már tervezgettem magamban a menyegzőt, a tűzijátékot meg a tortát a beszélő marcipánokkal. Mérhetetlenül nyugodt voltam, nem siettem sehová. Tudtam, hogy a fiúk megvárnak. Hogy fognak örülni, ha megtudják, hogy mindez nyomtatásba kerül. Már ha igaz. Persze, hogy igaz. Mindent elintéztem, kész vagyok, és az a fantasztikus érzés fogott el, hogy most már senki sem téríthet ki utamból. Végre a magam ura vagyok.
Így baktattam kényelmesen a kikötő vélt irányába, amikor a távolból váratlanul egy tömzsi alak vált ki; egy pöttyszerű pasi vörös-uszályos, kantáros bársonyszoknyában, lilahagyma-színű és -alakú harisnyában, iszonyatos iramban közeledett felém. Különös fényben csillogó szemei valami hatalmas szenzációt sejtettek. „Nem, nem, nem, nem!” – cikáztak a hárító szócskák befülledt szemeim előtt, de a pacák már csak fél karnyújtásnyira volt tőlem, és amint odaért hozzám, hadarni kezdett valami lampionról meg sáskajárásról, meg hogy az ő apja a Tudatalatti Horizont Hadseregben szolgált a kreppmaják oldalán, és ráncigálni kezdett, hogy most azon nyomban menjek vele. Elnyomtam a cigit.
„Ez lenne a rendeltetésem? – villant át rajtam – Idiótáknak segíteni idióta kalandokban, hogy azok még több idiótaságot szüljenek? Ez lenne a nagy feladat? Ez a célom?”
Felfedezésem kettős érzéssel töltött el. Boldog voltam, hogy mindez idejekorán kiderült, ám eközben „Miért én?”-típusú ellenszenvet tápláltam a pacák iránt, aki feltartott. Várt a menyasszonyom, vártak a barátaim és nem utolsó sorban várt a jól megérdemelt pihenés, a béke piciny szigete… de az ember úgy magyarázott, hogy leütni sem lehetett (ne gondoljátok, hogy nem próbáltam meg).
Másodszor is elnyomtam hát cigarettámat, és az esélytelenek nyugalmával néztem fel az égre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése