Így hát én és a „vízi emberek” kis csapata (a csinos lányt sajnálatos módon nélkülözve) elindultunk, hogy megkeressük az elhagyott hajót és mogorva, sivatagi kapitányát. Újabb kaland… – akárhányszor rágondoltam, majomszőrből és nyálból gyúrt galacsinokat köptem az utcakőre. Érdekes tulajdonság ez, mely színesíti karakterem. A matrózok emiatt egy ideig kerülték társaságom, de végül is hozzászoktak a dologhoz. Ergya Ernő végig mögöttem haladt, s mikor eleresztettem egy gombócot, ő ott termett, felszedte, és csócsálni kezdte. Ezt később azzal magyarázta, hogy ahogy én torkig vagyok a kalandokkal, ő pont hiányolja őket az életéből.
Némi köpködéssel dúsított oktondi gyalogtúrát követően elértünk a metróig. Mozgólépcső segítségével behatoltunk a föld alá és a már említett, középen húzódó toronyóra alatt egy emberként megtorpantunk.
- Hogyan tovább? – szegezte nekem a kérdést Harcsa Feri, miközben jobb kezén a pincérek kecses tartását kölcsönözve sakktáblát tartott, amin még javában folyt a parti.
- Nem igazán emlékszem, hisz műanyagzsák… – mondtam halkan, de nem fejeztem be. Hüvelykujjamat szemem elé tartottam, mint szakértő, aki a széljárást méri, és nem szeretné, ha megzavarnák. Bár föld alatt lévén ez a trükk meglehetősen átlátszó volt, a matrózok ellenére mély áhítattal várták a további instrukciókat. Hosszasan.
- Szerintem menjünk a Klinikák felé – szorgalmazta végül Ergya Ernő, aki baromság okán mezítláb vett részt az expedíción. A legények összesúgtak.
- Jól hangzik – állapította meg Lopott Zsolti, majd a fehér huszárral büszkén az F2-re lépett, bebiztosítva magának a biztos vereséget.
- Szavazzunk kézfeltartással! – emelte fel a hangját Bill, hisz végül is ő volt itt a góré.
- Ne kézfeltartással! – vetette közbe Répa, majd futójával levette saját bástyáját a mártíromság jegyében.
- Akkor hogy?
- Muszáj szavazni? – dörmögte Vadorzó Jack – Nem vehetnénk inkább egy fürdőt?
- Nem engedhetjük meg magunknak, Jack. Szavaznunk kell.
- De ne kézfeltartással! – ismételte Répát Feri.
- Mi a bajotok a kézfeltartással?
- Nem szeretjük a kézfeltartást.
- Hogyhogy nem szeretitek a kézfeltartást? Mindennek az alapja a kézfeltartás. – csodálkozott a bandavezér, és meg volt háborodva.
- Nem szeretjük, no.
- Na jó. Tisztázzuk! Ki nem szereti a kézfeltartást? – kérdezte Bill mindennemű lacafaca nélkül. Húsz méteres körzetben az összes tengerész feltette a kezét.
- Jó, arra megyünk – és elindultam a kijelölt irányba, ugyanis rövid úton véget szerettem volna vetni a dolognak. Az a furcsa érzés kavargott bennem, hogyha valaki még egyszer kiejti a „kézfeltartás” szót a - száján vagy bárhol -, annak a demokrácia szellemében letuszkolok egy lajhárt a torkán.
Lekocogtunk a lépcsőn. Egyesek a szembejövő mozgólépcsőn próbálták bizonyítani rátermettségüket, így csak a kemény mag maradt: Bill, Bob, Jack, Ernő és jómagam. A sakkjátékosok visszatértek a nagy órához, leterítettek egy kockás lepedőt, és folytatták a meccset különböző szeszes italok és szalámis szendvicsek társaságában.
Mi azonban nem álltunk meg. Félelmet és útirányt nem ismerve mentünk a metróvonalakat összekötő, tubusszerű alagutakban, libasorban, velem az élen. Néha vettem egy-egy éles kanyart, hogy úgy tűnjön, pontosan tudom, mit csinálok. Néha még magyaráztam is: például hogy „itt most azért mászunk le a csatornába, hogy levágjunk négy jobb- és négy balkanyart, illetve hogy időt és energiát spóroljunk”. Menetirány-változtatásomban az az elv vezérelt, hogy ha már nem tudjuk, merre tartunk, stílusosan ne tegyük. Innentől cuppogva haladtunk a szennyvízcsatornában, továbbra is rendíthetetlenül. Ernő megjegyezte, hogy meglehetősen hideg a víz, és egy ideig nem is felejtette el. Amúgy teljes volt a csend, kobzosaim kötelességtudóan követtek.
Már másfél-két órája baktattunk a föld alatt (ami olyannyira a föld alatt volt, hogy ma sem merek belegondolni), amikor – egyik pillanatról a másikra – a távolban kiszúrtam egy felszínre vezető létrát. Mutattam a többieknek, hogy ez a mi kijáratunk. Szorgalmasan bólogattak. Felmásztunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése