Minden izomerőnket latba vetve megfordítottuk a hajót, beállítottuk a legmegfelelőbbnek mutatkozó irányba, és máris újra úton voltunk a homoktengeren. A teljes legénység munkába állt, tempósan szültük a kilométereket. Isabelle - mint aki nő - a fedélzeten tartózkodott, őt mentesítettük a vontatás terhe alól, és Álmos urat is felmentettük, mert félő volt, hogy egy életre hőgutát kap a nagy melegben. A többiek becsülettel dolgoztak.
Az eleinte kissé feszült hangulat oldásaképpen beszámoltam kalandjaim néhány részletéről: az emszíről, a pöttyös katedrálisról és az óriásvakondról, amely matrózkörökben igen népszerű teremtménynek bizonyult. Mindez alatt azonban a „vakondban” látottak és Álmos bácsi kapcsolatán rágtam az agyam. Az öregúr láthatóan el volt veszve, egész úton egy ferdecsíkos kempingszékben cigarettázott és nézett maga elé; de nem úgy, ahogy mondjuk én néznék magam elé (ahogy általában nézek is), hanem egészen más, különös módon. „Lehet, hogy csakugyan amnéziában szenved” – tekintettem fel sajnálkozva, miközben a többiek faggattak. Rodgert is meg-megostromolták kérdéseikkel, de ő kevésbé volt közlékeny, inkább bosszús, minthogy igába hajtottuk, holott neki tulajdonképpen itt se kéne lennie. A gasztromatrózok megkíséreltek kibújni a munka terhe alól főzés ürügyével, de Bill keménykötésű főnök volt, és még nem éhes.
- Pontosan hol is akarjuk vízre tenni a kasznit? – kérdeztem Billt, miután rendre parancsolta Répát.
- Hát – tűnődött – Oktondon semmiképp nem lenne jó, mert ott rögtön ránk szállnának az Oktondi Tengerjogi Hivatal cvikkeres ügynökei, színes papírokat töltögettetnének velünk, és hasonló formaságokkal gátat vetnének a dolog spontaneitásának. – Úgy látszott, magát is meglepte, milyen szépen kijött ebből a mondatból, mert rövid szünetet tartott – Ezért én Csumpakkát javaslom.
- Csumpakkát?
- Azt hát. A metró vonalán fekszik, nincs túl messze se, nem vonatkoznak rá az Oktondi Tengerjogok, mindenki szabadon használhatja a kikötőt. És kihajózás előtt ehetünk egy jó nagy, veldán sztéket a Primadonna vendéglőben.
Most csupán azért nem rezzentem össze, mert már rettenetesen untam összerezzenni, s bár egy kis rándulást éreztem legbelül, ez a felszínen egyáltalán nem volt észlelhető. Mindazonáltal gondolataim kissé összecsobbantak, és nehezemre esett újra szétválasztani őket. De sikerült.
- Hát akkor irány Csumpakka!
Komótosan teltek a percek. A napsugarak elviselhetetlen-közelien nyilalltak kobakbőrünk alá, s emiatt teljesítőképességünk mértéke is rohamosan csökkent. Barátaim legtöbbje délibábokat vélt látni az izzó sivatag síkján: Ergya Ernő a sajátjánál nagyobb cipőt, Táltos Répa gőzölgő kondért, Vadorzó Jack zuhanykabint, Félszemű Bob a sivatag másik felét. Mivel ezek a képzelgések nem egyetlen pontban összpontosultak, a hajó útja kezdett egyre kiszámíthatatlanabbá válni. Szerencsére ekkor a távolban mindenki megpillantotta ugyanazt: egy ismeretlen város kapuját. A csapat szinte egyszerre mutatott a kapu felé, majd ugyanígy egyszerre jajdult fel, mert ahogy megemelték kezeiket, a hajókötél a hátukba vájódott.
Már felsejlettek az első külkeri kunyhók, de egyikünk sem tudta megállapítani, tulajdonképpen miféle település felé közelítünk. Mikor a kapu elé értünk (amely mintha pontosan egy hajóra lett volna méretezve), megpihentünk. Leraktuk a köteleket, és kiropogtattuk csökönyös csigolyáinkat. A banda egyik fele leheveredett a hajó árnyékában, a másik felcsimpaszkodott a fedélzetre, hogy a dolgok végére járjon.
Én a másik féllel tartottam, s mikor felkászálódtam, valami képtelenségen akadt meg a tekintetem. A kapu műarannyal felületesen lekent, felső lécét ez a szöveg takarta: „Isten hozta [*@#$~+%*]ban”. A [*@#$~+%*] rész egészen furcsán festett, mintha valaki önhatalmúlag lemázolta volna a hely eredeti nevét.
- Ezt hogy ejtik? – böktem oldalba Bill-t, aki épp Isabelle-el próbált társalogni. Isabelle egy szöcskemintás napágyon sütkérezett bikiniben. Erre még visszatérek.
- Nem ejtik
A szemeimből látta, hogy ez a válasz bővítésre szorul.
- Vannak bizonyos „nem kívánatosnak” titulált helyek, amiket egy bizonyos szervezet, mely magát KÖPSZ-nek, vagyis Kifejezetten Önfejű Problémamegoldó Szervezetnek hívja, kegyetlenül felszámol.
A mondat közben a hajó hétalvó kapitánya jobb kezével öntudatlanul az előtte elterülő légtérbe ütött. „Biztos álmodik” - gondolhatta Ernő, aki akaratlanul kihallgatta beszélgetésünket. Lassan, észrevétlenül kacsázva közelebb húzódott hozzánk, hogy a megfelelő pillanatban bekapcsolódjék.
- Így van – jött el a pillanat – az én szülővárosommal is ezt tették. Először elveszik a nevét, aztán szépen lassan eltűntetik az utcákat, a tereket, az épületeket. Nem hagynak belőle, csak semmit.
- Az én szülőhelyemmel is pontosan ez történt – mondtam együttérzően, s megpróbáltam felidézni városkám nevét. Némi elfecsérelt agymunka után szomorúan tapasztaltam, hogy már magam sem tudom. Az a hely már az enyészeté, ahogy immár [*@#$~+%*] is.
- És ki a feje ennek a KÖPSZ-nek? – kérdeztem végül.
- A Kifejezetten Önfejű Problémamegoldó Szervezet… - kezdte Bill, de nem tudta befejezni gondolatát, ugyanis az eddig édesdeden csicsikáló kapitány felugrott, szinte vetődött, ledöntve a szakadtas napernyőt, mely Kicsit Álmos úr fejét árnyékolta. Mintha a szervezet elnevezése rejtett rugót hozott volna működésbe alvóládájában, amely kitaszította őt mélységes álmából.
- A pokol tüzében égjen el! – hördült fel az áldozat, kiszabadítva magát az ernyő fogságából.
- Jó reggelt! – szólalt meg Bill kedélyesen. – Mi égjen el?
- A KÖPSZ! – ocsúdott fel vérben forgó szemekkel a kapitány, és nagy nehezen feltápászkodott – Ők tették ki a szűröm ide a semmi közepére! – aztán amikor észrevette, hogy a fedélzeten mennyi ember gyűlt össze, és ez a sok ember mind őt nézi, dühe harciassággal vegyült – Ti kik vagytok? Ha nem hordjátok el magatokat innét rögvest, fejeteket szegem kardommal, elveszem pénzeteket és nem adom vissza soha többet!
- Nyugodjon meg! – csitítottam – A barátai vagyunk.
- Nekem nincsenek… Jaj, hát téged ismerlek. Meg téged is… – mutatott Billre, majd Ernőre, Bobra és így tovább. – Találkoztunk már valahol?
- Ezt most macerás lenne elmesélni. – hadartam – A lényeg, hogy itt vagyunk egy névtelen telep határában, és Csumpakka felé tartunk, hogy ott vízre tegyük a kasznit.
- Csumpakka… - homlokának girbe-gurba barázdáiból látni lehetett, hogy rémlik neki valami, majd megpróbált a fejére csapni, de rózsás tenyérpárnája csak jobb fülcimpáját érte – Hát persze! Előtte zabálhatunk egy jót a Primadonna Vendéglőben. – s ezekkel a szavakkal mosolyogva elvegyült.
Nem tetszett nekem a dolog. Már másodszor emlegették fel ezt a helyet; az ilyesmi nem jelent semmi jót.
Miután a kapitány mindenkivel váltott egy-egy szót - a már ismert tengerészeknek bemutatkozott, az ismeretleneknek régi időkről mesélt, Rodger-nek megadta a tartozását, Isabelle-nek lábat csókolt, nekem pedig boldog névnapot kívánt -, Billel arra jutottunk, hogy eleget pihentünk. Ha szerencsénk van, még nagyjából egyben találjuk [*@#$~+%*]-t, és épen metróállomását. Rövid tanácskozásunk után a főnök elfüttyentette magát, és a többiek lassan leszállingóztak a hajóköteleken, hogy újra munkába álljanak. Ezt az engedelmességet és a kötelességtudatot csodáltam bennük.
A kapitány értetlenül mosolyogva figyelte az eseményeket. Kicsit Álmos úr továbbra sem éledt fel füstölgő katatóniájából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése