A végszóból logikusan kikövetkeztethető, hogy mikor kiértünk a szabad ég alá, már javában dúlt az est. „Hogy múlik az idő?” – tettem fel magamban a kérdést, majd egy pillanatra elmerengtem a csillagfényben, erősen a teázóban hagyott lányra gondoltam, majd hirtelen feleszméltem, ugyanis matrózok nyirkos homokot szórtak az orromba, kiáltoztak és amőbáztak (láthatóan mindannyian erősen vonzódnak a táblajátékok iránt), tehát minden lehetséges dolgot megtettek, hogy kizökkentsenek szerelmetes liturgiámból, hogy végre továbbhaladhassunk a vakvilág rögös sivatagi csapásain, már elnézést a körmondatért (ha ez az), de ilyen is kell néha.
Nekiindultunk a sivatagnak, ami fény hiányában még kevésbé volt szimpatikus. Többen dideregtünk, valamint nem láttunk, de tartottuk a kitűzött irányt. Libasor helyett most egymás mellett kartávolságra közlekedtünk, hogy biztos ne tévesszük el a hajót. Kicsit Álmos több ízben megpróbált ellógni, de végül mindig matrózkezek között kötött ki a szakálla.
Már vagy sok ideje mentünk a sötétségben (lábbelink homokszintje az eltelt idővel egyenesen arányosan gyarapodott), amikor irdatlan koppanásra kaptuk fel a fejünket. Gyorsan a hang irányába csoportosultunk, hogy annak okát behatóbban tanulmányozhassuk. Ekképp hamar kiderítettük, hogy a hang forrása Álmos bácsi volt, akinek kétségbeesett szökési kísérlete ezúttal egy hajóoldalban végződött.
Míg mi a rátalálásnak örvendezve pátyolgattuk Álmost – amely pátyolgatás hagyott némi kívánnivalót maga után (beástuk a homokba) –, a bádogosan visszhangzó ricsajra a hajóskapitány is előmerészkedett.
- Ki van odalent? – förmedt ránk a fedélzetről, hallhatóan becsípve.
Bill kezével mutatta, hogy majd ő beszél, amit mi nem láttunk, de hű barátként engedelmeskedtünk.
- Én vagyok az, Bill. – mondta méltóságteljesen, mintha Billnek lenni egyszeri és megismételhetetlen volna. Rövid hatásszünet után érkezett a bizonytalan, szaggatott válasz.
- Hogy… ha hordód elmarad, innék rögvest, megfejelem Szegedet kartonnal és… - ennél a pontnál mélyről érkező csuklás akasztotta meg. Épp ideje volt.
- Tengerész vagyok, emlékszik rám? – kérdezte Bill összefüggő mondat hiú reményében.
- Tengerész vagy? – örült meg a kapitány, és kortyolt valamit – Én is az vagyok! Mindketten tengerészek vagyunk.
- Mi is azok vagyunk – szóltak kórusban a többiek.
- Atyahab! Hányan vagytok odalent? És egyáltalán mit kerestek itt? – bőszült fel a hang, majd matatni kezdett - Pillanat… Itt van valahol felírva. Hmmm… Megvan! Tehát: „Ha nem hordod… vagyis hordjátok el magatokat innét rögvest, fejeteket szegem kardommal, elveszem pénzeteket és nem adom vissza soha többet!”
- Jó szándékkal jöttünk – kapcsolódtam be a társalgásba.
- Hohó! Ezt a hangot ismerem. Te vagy a félszar, aki reggel itt járt, és azt állította, hogy ez a hajó Moszkvába tart.
- Nem tagadom.
Valamit mormolt, amit akár szóról szóra is képes lennék rekonstruálni, de ettől inkább megkímélném az olvasókat. Az öreg hörögve folytatta a kérdezősködést.
- Na, és ki van még odalent?
- Ergya Ernő, Vadorzó Jack és Félszemű Bob. – sorolta Bill. - És Kicsit Álmos úr is itt van velünk.
- Legalábbis testben. – tettem hozzá bizonytalanul.
- Ismerősek ezek a nevek – tűnődött a kapitány – nem ismerlek én titeket valahonnan?
- De.
- Tengerészek vagytok.
Világos volt, hogy ezzel a stratégiával nem megyünk semmire, így hát rövid kupaktanács keretében eldöntöttük, hogy új irányból közelítjük meg a dolgot. Csendben megkerültük a hajót.
- Felmehetünk a fedélzetre? – rikkantottam el magam kérdőleg. A hang összerezzent, és rettentő csörömpölés kíséretében sejthetőleg felénk fordult.
- Jösztök csak, ha tudtok.
- Van valahol létra? – kérdezte naivan Bob.
- Itt van fent mellettem.
- És le tetszene ereszteni? – udvariaskodott Ernő.
Pár pillanatig síri csend állt be; feszengve vártuk a választ.
- Ha nem hordjátok el magatokat innét rögvest, fejeteket szegem… satöbbi. – hallatszott a kitérő felelet.
- Nem fogjuk elhordani magunkat, amíg fel nem enged minket, hogy megvitassunk magával valamit! – kötöttem az ebet a karóhoz.
- Nincs kedvem vitatkozni. Hagyjatok magamra!
- A vasról lenne szó, kapitány úr – mondta Bob. – Újra vízre tudnánk állítani.
- Vizet mondtál? – csillant fel a hang szeme a történet során már másodjára.
- Vizet. – mondtuk egyszerre, még Álmos is kapcsolódott hozzánk a hajó másik oldaláról.
- Vizet… - ismételte homokba süppedve, elhaló hangon.
- Ez kicsoda? – kérdezte a kapitány egy csuklás között.
- Kicsit Álmos. Útközben akadtunk bele.
- Vizet… vizet…
- Ne idegesítsen már!
- Vizet…
- Szerintem kérni próbál valamit… - sugalmazta a hang a fedélzetről.
- Lehet, hogy zuhanyozni szeretne.
- Az te vagy, Jack. – szembesítette Bob.
- Inkább szomjas lehet… - folytatta az okfejtést Bill.
- Vizet…
- De hát itt vagyunk a sivatag közepén. Nincsen víz.
- És ha lenne, inkább hajóznánk rajta – tette hozzá a kapitány.
- Valamit akkor is adni kéne neki – mutatott Ernő a hajó túloldala felé.
- Taslit.
- Vizet… - korrigált Álmos.
- Nincs a kapitánynak valami innivalója odafent? – próbálkozott Bill. A válasz kissé késve érkezett.
- Kizárólag saját felhasználásra.
- Ha tovább tetszik makacskodni, megint el fog ájulni. – szólt az egyik matróz. Hamar rájött, hogy ez nem hangzott olyan fenyegetően, mint amilyennek szánta.
- Vizet…
- Csak ezt tudja mondani? – hergeltem magam. – Kérhetne tejet, traubit, céklalevet vagy akármit. De nem.
- Ki az a hígagyú, aki céklalével mosakszik?
- Ne most, Jack.
- Vizet…
- No jó, – szólt némi hallgatás után a kapitány – gyertek fel, és tárgyaljuk meg ezt a vizes ügyet.
Újabb csend vágott a szavunkba.
- Köszönjük, hogy engedélyt adott… Esetleg le tudna bocsátani valami létrát, amin felmászhatnánk?
- Nincs létra. A szakszervezet elkobozta mielőtt kitettek ide a kietlenség fellegvárába.
- Akkor mi a javaslata, hogyan küszöböljük ki a húsz méteres szintkülönbséget, ami szakadékként elválaszt minket, uram? – udvariaskodtam kivörösödött arccal, ráadásul még több homok ment a bakancsomba lúdtalpbetétként.
- Használjátok a fantáziátokat! – jött a megváltó javaslat istencsapásaként.
„A fantáziánkat! – fortyogtam – Hogy zuhanna le a Tajgetoszról a vércukrod, te mókus!”.
Közben a tengerészek forogni kezdtek saját tengelyük körül, és egyre gyorsabban pörögtek indokolatlanul. Nekik ennyire futotta a képzelőerejük. Miután kitajtékoztam magam, gondoltam egyet és kalandjaimra visszatekintve (ahogy az egy fejlődő szereplőhöz illik) ásni kezdtem. Egyre mélyebbre haladtam a sivatagban, amivel egyenesen arányosan hűlt a homok és az agyvizem. Mindezzel ugyan növeltem a szintkülönbséget, de „sebaj”, gondoltam. Közben a többiek is csatlakoztak hozzám, még Álmos is, akit Ernő kiszabadított, átvonszolt a mi térfelünkre, és betömte a száját egy nyálas szőrgalacsinnal, amit még a felszínen gyűjtött. Nem is kellett sokat lapátolni, hogy a jó szokásunkhoz híven kilyukadjunk valahova.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése