Most más irányból közelítettem meg a falut. Cukorsziruppal nyakon öntött kézilabdapályán, ragadós aknamezőn, vörös körtefák között átcuppogva jutottam el a falu déli kapujáig, amin üdvözlésként ez a szöveg állt ésszerűen: !Bienvenido en Topo Blanco!
A lakóházak még mindig ugyanolyan elhagyottak voltak, mint legutóbbi ittjártamkor. Az utcák és a háztetők mindenhol tocsogtak a masszív, főzelékszerű lében.
Bár ez jelentősen lassította a közlekedést (több egér beledermedt), innen már nem volt nagy ördöngősség rálelni a kocsmára, főképp olyan tapasztalatok birtokában – ezt minden önajnározás nélkül írom -, mint az enyémek. Gondoltam, betérek, hátha itt az ominózus csapos, mert végül is egy csaposnak az ivóban a helye, vakond ide vagy oda; betérésemet azonban csukott, merev lengőajtók gátolták, aminek hangos feljajdulással adtam hangot. A magyarázatot egy cetlin találtam meg:
„Ottmaradjál, írok! Kedves vendég! Az ivó krízishelyzet okán ideiglenesen zárva. Visszamenjél! A kocsma várható megnyílása, ha túlélem. Ha kérdése van, jöjjön a serifhivatallal szemben lévő pöttyös katedrális elé!”
Elindultam a serifhivatallal szemben magasodó pöttyös katedrális elé, merthogy volt kérdésem. Csak reméltem, hogy a seriff hivatala a város központjában található, ahogy illendő. Közben a lábbelimben megállt homok és az édeskés latyak érdekes tapintású elegye bőrradírként bizsergette a lábfejemet, s ez növelte haladási tempóm. Olykor vettem egy-egy kanyart, de nagyjából tartottam az irányt, ami egyenesen a település szívébe vezetett.
Ekképp tekeregve Topo Blanco utcáin hamarosan afféle tisztásra értem, ami leginkább az Oktogonhoz volt hasonlítható. A falu mind a négy főutcája összefutott itt, már ha főutcája volt. A lényeg, hogy könnyű szerrel rájöttem: hivatásos gócponttal van dolgom.
„Lehet, hogy elkéstem.” – találgattam halkan. A tér teljesen üresen és nyugodtan állt a szmötyiben (több szinonimát nem vagyok hajlandó kitalálni). Jobb kéz felől egy lerobbant bódé személyében tisztelhettem a seriff hivatalát. A házikó falát borostás keresett személyek barnás tónusú arcképeivel tapétázták ki. A tér bal oldalán hatalmas, égbetörő, kicsipkézett építmény állt, aminek ébenfekete falát nagy, sárga pöttyök cicomázták.
Mivel úgy cselekedtem, ahogy a cetlin írva volt, de kérdéseim feltevésére még nem volt lehetőségem, gondoltam, jobban megvizsgálom a teret közrefogó két épületet. Először az omladozó hivatal felé vettem az utam, hogy megnézzem, kik is szerepelnek a keresett személyek listáján. Többször körbejártam a viskót, közben néztem a morcosabbnál bozontosabb, vad arcokat a hozzájuk tartozó nevekkel.
Már a harmadik körömet rágtam, amikor megakadt a szemem; az egyik plakáton saját arcomat véltem felfedezni. Bár a kép eléggé elmaszatolódott, az arc egyértelműen az enyém volt. Azt is tudtam, hol készült a fotó: a házam előtt éppen aznap, amikor elindultam. Kicsit megijedtem, mikor kiderült, hogy ezer pez vérdíj van a fejemre tűzve. „Különös, ezt otthon a tükör előtt nem vettem észre” – merengtem. Némileg megnyugtatott, hogy a nevemként „Lirón Brusco” volt feltűntetve, mivel tudomásom szerint engem nem ennek kereszteltek. Újból megkerültem a házat, hátha találok még ismerős arcokat, de nem jártam sikerrel. Csak szőrösen vicsorgó, mexikói külsejű banditákat láttam, hasonló nevekkel, mint az „enyém”.
Megunva a körözést (mely valahol már ellenem is folyt) a pöttyös katedrális irányába slattyogtam. A gótika stílusjegyeit mutató templom olyan rettenetesen magas volt, hogy tetejének hollétét teljes homály fedte.
Odaértem. A cikornyás ajtó zárva volt. Kilincs sehol. Tulajdonképpen lehet, hogy nyitva volt. Arra gondoltam, hogy egy ajtó esetében a kilincs hiánya meglehetősen gyanús esemény. Kopogtam, de nem érkezett válasz. Hátrébb léptem, hogy ismét kipróbáljam magam az építmény legmagasabb pontjának megpillantásában, de az még most sem mutatkozott. Újból kopogtattam. Fura kaparászást és visszafogott lélegzet hangjait hallottam. Odatapasztottam a fülemet az ajtóhoz, s így tisztán hallottam, ahogy valaki bentről is odatapasztja a fülét az ajtóhoz.
- Ki van odabent? – suttogtam, és közben ok nélkül jobb lábamra álltam. Az ajtón rés támadt, melyen hatalmas szemgolyó pöffent elő. Aztán eltűnt.
- Tűnjön el, mindjárt visszajönnek – jött a rekedtes felszólítás belülről.
- Nem tűnhetek, dolgom van. – világosítottam fel az ismeretlent – Kik jönnek vissza mindjárt?
- A féleszű és a szörny. Menjen innen, csak felhívja rám a figyelmet!
- Akkor hát nem enged be? – kérdeztem kerekperec.
- Dehogy engedem.
Rövid ideig hallgattunk. Én ismét hátraléptem, hogy megnézzem, megvan-e már a tető.
- Elment már? – jött a suttogó kérdése, és ismét kinézett a résen.
- Nem, még itt vagyok. – mondtam a sértődöttség illúzióját keltve, majd folytattam, mielőtt a kukucskáló újból elküldött volna – Hol van ennek a katedrálisnak a teteje?
- Szent Ráspolyban. – válaszolt magabiztosan.
- Szent Ráspolyban?
- A Gyertyántapír-megyéből kirendelt építész jó pénzért felépítette a templom kilenc-tizedét. Ám közben kiderült, hogy a neje csalja a helyi pappal, úgyhogy fogta a cókmókját, hazament, és otthon fejezte be az építményt. Az elkészült tetőt soha nem kaptuk vissza. Állítólag most abban él. – mesélte az ember, mint aki már századszor meséli ezt a történetet.
- Kínos dolog. Na, és miért pöttyös?
- Az építész bosszúja… - mondta, de nem tudta befejezni. Eget rengető, állati üvöltés szakította félbe, legalábbis a beszédben. – Jönnek, gyorsan bújjon el!
- Nem enged be? – próbáltam újra, hátha némi szóváltás után jobban hajlik a betolakodásra.
- Nincsen kilincs, nem tudom kinyitni – és ezzel beljebb szaladt az átkozott.
Én lányos – valami módon mégis velejéig férfias – megilletődöttségemben ott maradtam a templom előtt, és onnan szemléltem az elkövetkezendő eseményeket. A következő pillanatban az egyik útról csörömpölve megérkezett a csapos, tetőtől talpig nagyapja gladiátorruhájába öltözve (zárva, hittem ekkor). Jobb kezében gyanúsan életlen lándzsát tartott, miszerint botot. A tér közepére érve leoperálta sisakját, melyet egészen addig fordítva hordott (ez magyarázta kiszámíthatatlanul kacskaringós pályáját). Körbenézett, s amikor megpillantott, a felismerés egészen furcsa grimaszként ült ki az arcára. Úgy nézett ki, mint aki két orcájának összeérintésével készül lepkét fogni. Tudom, mivel Pipó nagybácsikám is mindig ilyen arcot vágott, mielőtt portyára indult.
- Hát maga? – nézett rám kérdően, mintha nem lett volna egyértelmű.
- Magáért jöttem. – mondtam, de semmiképp nem úgy, ahogy a halál mondaná.
- Értem jött?
- A segítségére lenne szükségem.
Fogalmam sincs, mért magáztuk egymást.
- Éspedig miben? – kérdezte egy kocsmáros segítőkészségével, mit sem aggódva jelenlegi helyzetén.
- Alagutat kéne ásni.
Érdekeltebbé vált. Közelebb jött, megpróbált kezet fogni, ám bottal vesén ütött.
- Hol?
- Nem messze innen a sivatagban. – mutattam valamerre – Tudja, van egy hosszú fal, amit nem tudunk hajóval megkerülni, ezért úgy határoztunk, hogy inkább alagutat ásunk alatta és áthúzzuk. Azonban senki nem tud közülünk alagutat ásni. Itt jönne a képbe maga.
A vasba öltözött (erre fény derült) ember figyelmesen végighallgatott, majd rövid gondolkodás után elszontyolodva közölte, hogy hiszen igazából ő sem tud alagutat ásni. Ez csak amolyan mondvacsinált hobbi.
- Dehogynem. – bíztattam – Alagutat ásni mindenki tud!
- Akkor minek keresett fel engem?
Zavarba sikerült hoznia.
- Nem ez a lényeg. A lényeg, hogy szükségünk van magára, hogy továbbgördülhessen ez az egész mizéria.
Közvetlenül ezután újabb bődülés söpörte végig a falut, apró körgyűrűket rajzolva a löttybe, amiben rostokoltunk.
- Szívesen mennék, de van egy kis bökkenő – szólt a csapos, és dareioszi mozdulattal a levegőbe suhintott.
- Hallottam. Mennyire súlyos?
Közben félszemmel a bot útját figyeltem, mely gyatrán a semmiben végződött.
- Robosztus. – válaszolt mosolyogva, mert eszébe jutott, hogy nagyapja is mindig ezt a szót alkalmazta (igaz, ő a „Hogy tetszik lenni?” kérdés megválaszolásaképpen). – De most, hogy ketten vagyunk, már több esélyünk van.
- Valami kidolgozott stratégia? Amúgy hárman vagyunk; a katedrálisban is van valaki.
- Valóban? – csodálkozott és megindult az épület felé, amiben én hűségesen, de nem megalázkodva követtem („nem vagyok én senki kobzosa”).
- Amúgy – folytatta útközben – stratégiánk kulcsa az érvelés. Megpróbáljuk észérvekkel rábírni a fenevakondot, hogy a belőlünk való falatozás helyett válasszon békésebb elfoglaltságot.
- Van remény, hogy ez a stratégia beválik?
- Nem árt felkészülni a legrosszabbra – mondta, és vértezetére mutatott, felhívva a figyelmemet arra, hogy az övével ellentétben az én öltözetem a legkevésbé sem alkalomhoz illő.
Odaértünk a katedrális ajtajához.
- Hahó! Van itt valaki? – zörgetett be a páncélos.
- Dehogy van. – jött.
- Érdekes. – mondtam, mert társam ésszerű magyarázatért epekedő arccal nézett rám – Az imént még volt bent valaki. Biztos nincs bent senki?
- Áruló! – szisszentek belülről egyedül.
- Hogy mondta?
- Szerintem azt mondta: „Áruló!”.
- Dehogy mondtam. – tiltakozott a hang.
- Kezdem elveszteni a fonalat. – idegeskedett a csapos, és sürgetőleg nagyapja karórájára nézett, amit természetesen eltakart a páncélruha ujja - Döntsék el, hogy van-e valaki bent, mert mindjárt itt a szörny, és még egy indok sincs a tarsolyunkban.
- Rendben. Megadom magam. Valóban itt vagyok. – suttogta az idegen és kikukucskált – Mit akartok?
- Segíts nekünk jobb belátásra bírni a fenevakondot. Hárman többre vagyunk képesek, mint sem.
Ez a „fenevakond” kifejezés már másodszor nyitogatta a zsebemben a kanócot. A résen kigúvadó szem most pajtásomat méregette.
- Van még olyan vasruhátok?
- Nincsen. Nagyapámnak ez az egy gladiátorruhája volt. Ezt se tudom, mért, de most jó hasznát veszem.
- Ha nincs, akkor sajnálom – és a szemgolyó eltűnt.
- De… - próbáltam menteni a helyzetet, de a kocsmáros leállított.
- Ez egy gyökér. Menjünk innen!
Elindult a tér irányába.
- Ismered? – zárkóztam fel mellé.
- Hogyne ismerném. Jacek Sróf, a könyvtáros. Állandóan kakaólikőrt és gúnárzsíros kalácsot kér. Pletykál, ízlése nincs, önfejű, ráadásul drogos. Állítólag kiűzték a varsói nemzeti könyvtárközösségből, mert elszívta a Lear királyt.
- Nem valami pozitív karakter – vontam le a szükségszerű következtetést.
- Ha engem kérdezel, én nem hagynám, hogy egy ilyen figura helyet kapjon bármilyen történetben.
Ezzel a jó tanáccsal elkésett.
Újabb üvöltés érkezett, ezúttal egész közelről; olyannyira, hogy hatalmas csatak nyál zuhogott a nyakunkba. Megálltunk. Kitöröltük a szemünkből a gusztustalan szirupot, és amikor kinyitottuk, spekulációink ijesztő tényekké fajultak: a vakond teljes valójában ott állt előttünk. Hófehér préme vészjóslóan villogott a kánikulában.
- Észérvek, észérvek… – mormolta magában a csapos, és oldalba bökött, így hát én is elkezdtem mormolni. - Ne mormoljad, hanem találj ki egyet! – Eközben végig a szörnyeteg szemébe nézett, nehogy az tiszteletlenség vádjával befalja. Én hasonlóképp cselekedtem, miközben erősen gondolkoztam szónoklatomon.
- Kedves Vakond! – kezdtem bizonytalanul – Ne tessen megenni minket, mert még rengeteg itt az elvarrásra váró szál, amiket… hát… el kéne varrni, ugye.
- Helyettünk viszont – folytatta a csapos felbátorodva – a katedrálisban talál egy nálunk sokkal ízletesebb parasztot.
Az óriás kukkot sem értett belőlünk; ezen nem-értését pedig úgy adta tudomásunkra, hogy lehajolt hozzánk, nyelvét lépcsőzetesen leeresztette a lábunk elé és mélyen búgó női hangon így szólt.
- Ez a ti utatok a világosság felé. Lépjetek be!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése