Nekifeszültünk, de semmi. Nekifeszültünk újból, megint semmi. Harmadjára is nekifeszültünk, amire a hajó éles nyikorgással válaszolt. Ez az előző két semmihez képest jelentős előrelépés volt (nem volt semmi), ami önbizalommal és gyorslefolyású süketséggel ajándékozott meg. Nekifeszültünk negyedszerre, ami után Ernő kis mértékű, de egészen pontosan kivehető moccanásra hívta fel a figyelmünket. Ötödik alkalommal ezt már a többiek is érzékelni vélték, de Bill nem hamarkodta el az örömteli megállapítást. Hatodjára már Álmos úr is haladásról számolt be, ám hetedjére ismét nem történt semmi, ami kicsit megrendített minket hitünkben. Nyolcadjára újabb moccot produkáltunk, kilencedjére már több méteres csíkot hagytunk magunk után, tizedjére pedig végérvényesen beigazolódott: a vontatás hatékony. Ennek örömére további italokkal vérteztük fel magunkat, és innentől már szinte meg sem álltunk. Valaki a lábára, valaki a vállára, valaki a homlokára kötötte kötelét, és úgy húzta, valaki egyszerűen a kezével fogta, valaki pedig nem is érintkezett vele telekinetikus energiákra hivatkozva. Az utóbbit kioktattuk a csapatszellemről, és további két kötelet akasztottunk a nyakába, amit ő férfiasan tűrt. Közben hajnalodott.
Sebességünk nulla fölött stabilizálódott, s egy idő után már nem is bizonyult olyan nehéznek a feladat. Közben beszélgettünk erről-arról: tapírviadalokról, fogselyemről, a Plajbász-megyei papucslázadásról, és többek között a kugli elkészítéséről is. Ezt a témát Répa hozta fel, aki érdeklődött lapockáinak hollétéről, és ezzel együtt hangot adott sertésragu-készítési szándékának. Mint később megtudtam, aktív éveiben hajószakácsként dolgozott a híres Buckfitty nevű óceánjárón (Feri és Zsolti kuktaként tűntek fel mellette). Társai megnyugtatták, hogy a vásárolt alapanyag a szatyorban van, és készíthet ragut, ha a szükség úgy kívánja. A kapitány ezalatt húzta a lóbőrt.
A nap már vöröslött az égen, akár egy begyulladt szemölcs, amikor utunkat nem várt probléma szakította meg. A látvány egészen valószínűtlen volt, akárcsak mi. Egy tíz-tizenöt méter magas, roppantmód széles téglafal húzódott előttünk végeláthatatlanul, aminek tetején aprócska, sovány, barna bőrű ember csücsült világos rövidnadrágban és harcias atlétatrikóban. Kezében valamiféle húros hangszer, Bob és Jack szerint csengőbojt-szitár, amit hosszabb szemrevételezés után Bill is megerősített. Ernő közben felásta magát a fedélzetre (nem volt túl jó kötélmászó), hogy megvizsgálja a fal mélységét. Legfeljebb öt méter lehetett.
Mi – az itókától még kissé mámorosan – letettük köteleinket. Bill szokása szerint mutatta, hogy majd ő. Amúgy mindnyájunk közül ő volt a legvállalhatóbb állapotban, bár az átlagosnál többet nevetett. Én csendesen figyeltem a többiek párbeszédeit, és félóránként közbevetettem valamit, ami jó esetben eltérítette annak menetét.
- Jó reggelt – üdvözölte a magasban ülő idegent.
- Reggelet – válaszolt a barna bőrű emberke hasonlóan jó kedéllyel, valamint akcentussal. Közben pötyögött valamit a hangszerén, amit érdekes hümmögéssel kísért.
- Tudna nekünk segíteni?
- Mobena kelloa segito sheg? – kérdezte, és tovább dudorászta furcsa dalocskáját. Összenéztük, és megvontuk vállainkat.
- Szeretnénk átjutni ezen a falon.
- Ezena falona nemo lehta yutni atoa. – mondta tárgyilagosan, és valami bontással vacakolt.
- Egészen biztos ebben? Nagyon fontos lenne nekünk.
- En-yem lenni fal, en orrizom faloma, fal indoka lenni nemo yutni at raytoa shenki istan fiyah. Punktum.
Ebből a „punktum”-ból mindannyian rögtön tudtuk, hogy a jelenlegi módszerrel nem fogunk jelentős sikereket elérni. Rövid gyűlés után más szögből próbáltunk közelíteni.
- Mi ez a dal, amit játszik? – kérdeztem. Én lettem társaságunk új szóvivője.
- En probaloma yatsani „Egi Tuneziai Eysackoa”. Chak nemo yut e’semboa adalloma.
- Mit mond? – bökött meg halkan Ernő.
- Aztoa mondoa, probaloa yatsani „Egi Tuneziai Eysackoa”, chak nemo yut e’seeboa adalloma.
- Esetleg akcentus nélkül is el tudnád mondani?
- Bocsánat. Tehát valami „Egy Tunéziai Éjszaka” című nótát próbál játszani, de nem jut eszébe a dallama. – ismételtem.
- Hisz azt ismerjük – csapta össze a kezemet Bill, és elkezdte dúdolni a dallamot. Később a többiek is csatlakoztak.
Zsolti, Feri és Répa (zenei képzetlenségük okán) a hajó árnyékában mintegy mellékszálként hozzáfogtak a korábban emlegetett sertésraguhoz. A fedélzetről szereztek bográcsot és alapanyagokat (merthogy a kapitány ládáiban minden volt, mi szem szájnak ingere).
- Az útitársaim ismerik a nótát – kiáltottam a fal tulajdonosának, aki erre abbahagyta a húrok közötti matatást.
- Walohboan? – kérdezte izgatottan, és szimatolni kezdett – Miye zahz illohat?
- Hmmm… - szagoltam a levegőbe – Érdekes. Én is érzem. Mi készül, srácok?
- Pilisi sertésragu fűszeresen, ahogy azt kell, párolt zöldkörettel. – válaszolt Répa, miközben a zsebrezsón melegedő bogrács körül sürgött-forgott. – Tárkony az alaplében?
- Persze. – válaszolt Feri.
- Akkor jöhet a paprika és a répa. Zsolti, kicsit vedd lejjebb a lángot.
- Szerinted jó még az a paprika? Elég öregnek tűnik.
Répa füléhez emelte a paprikát.
- Jó ez még.
- Nem kéne bele egy kis bazsalikom, srácok? – kérdezte Álmos bácsi a „fortyogó lucsokra” pillantva, ugyanis misszionáriuskorában minden ételt bazsalikommal készítettek. Ez amolyan fixa ideája volt neki, már ha így mondják.
- Ne szóljon bele, nem is ismerem magát, ki maga egyáltalán? – teremtette le a főséf.
- Sertésragu. – világosítottam fel végül az apró férfit a téglafalon, majd sietve hozzátettem – Természetesen majd kaphat belőle. Amíg pedig a „gasztromatrózok” dolgoznak az ételen, a muzikálisabb tengerészek lekottázzák ezt a bizonyos nótát, amit keres. Ugye, Bill?
- Ezer örömmel.
Úgy tűnt, a hírhedt „kaja és kotta” technikával sikerült meglágyítanunk szívét.
- Nagiyoan kosehnom. – hálálkodott, majd megkérdezte, nem akarunk-e esetleg fölcsüccsenni mellé. Legalábbis mi így értettük, ezért megköszöntük, és el is fogadtuk a kedveskedő ajánlatot. Bár eleinte nem tűnt teljesen triviálisnak a fal megmászása, becsípettségünk ellenére hamar rájöttünk a megoldásra: átdobtunk a hajóról egy kötelet, azt emberünk rákötötte mezítelen, csontos lábára, mi pedig átmásztunk rajta. Közben a fedélzetről szereztünk írószert és papírt; így amint átértünk, barátaim rögvest nekiülhettek a hangjegyeknek. Én ezalatt elbeszélgettem a fal őrzőjével, aki kényszeresen játszogatott szitárján. Nevéről és származásáról faggattam.
- Engoma hivna Shamoane ’Mbai. En lenni Brahmalandzsa utosa chasarra. En lenni kiuzvoa shayat orhsagbol. En wandorloani el Brahmalandzsa ki ede shivataghboa. En megbizvoa lenni feloadato, ho’ mindoan nape mennie vissoa Brahmalandzsa es kihozno eide sass dorabb tegloa es epiteno fal. Es ho kes von fal, orizno fal egose nape. Ho ezto megtesome, sass evesh koromboan vissamehote Brahmalandzsa.
- És hány éves most? – tudakoltam.
- Harominc kettoa. Shok von meg hatroa. De serenchero itte zah sitar, ughogi von mivelo el-foglolanom mogoma.
- Tálalunk, gyerekek!
- Lejöttök vagy felmenjünk? – kérdezte Feri, s már szedte is a tárkonyos ragut a helyenként törött, de amúgy lapos tányérokra.
- Gyertek fel! – intett Bill.
- Ettől tartottam.
A következő pár perc azzal telt, hogy a szakács, a kukták és Álmos, aki a főzés folyamatából egyöntetűen ki lett zárva, zsonglőrködő pincérekként átkötéltáncolták az egyes porciókat a falon ülőknek. Ez több etapban zajlott, és a harmadik körre már egészen gyakorlottak lettek, szinte átlibbentek a mélység fölött feszülő hajókötélen. Ez az első két körről nem feltétlenül volt elmondható.
A tálalás végére a kotta is elkészült, sok krikszkraksszal, áthúzott hangjegyekkel, átsatírozott előjegyzésekkel és abszurd szerzői utasításokkal, miszerint „mezzoforte, avagy abált szalonnát ide!”. Mint később kiderült, ’Mbai nem tudott kottát olvasni, viszont a segítőkészségünket díjazta.
Idő közben egészen felkelt a nap. Kilencen ültünk a téglafalon. Előttünk hajó, mögöttünk izzó égitest. Komótosan nekiláttunk a reggelinek.
- Szerintetek? – kérdezte Répa pár falat után.
- Nálam ez egy erős négyes – szólt Feri teli szájjal nyammogva. Igaz, ha már nyammog az ember, legyen tele a szája (ahogy a keleti bölcsesség is tartja).
- Nálam is annyi – jegyezte meg Zsolti – kicsit „hemzseg”.
- Nem értem. Bill?
- Nekem ízlik. Négyötödöt adok.
- Bob?
- Egyszer meg lehet enni.
- Négyes. Jack?
- Négy. Lehetne szaftosabb.
- Szaft. Ernő?
- Finom. Négyötöd.
- Öregúr?
- Volt ez már jobb is. Hármas.
- Zuhanjon le. Falember?
- Nagiyon finoma. Negi-otod.
- Köszönöm. Na és te?
- Ötöst adok. – zártam a kritikák sorát. Valóban jó volt. Legalábbis jobb, mint a fizika törvényeit semmibe vevő lazac és a mirelitrák, amikkel történetem elején összetűzésbe kerültem.
Miután sikeresen elfogyasztottuk az étket, valamint kitárgyaltuk annak előnyeit és hátulütőit, a beszédtéma a fal változatlan léte felé terelődött. ’Mbai előre bocsátotta, hogy ő készséggel átenged minket, mert látja, jó emberek vagyunk, és nem okozunk semmi bajt. A hajó azonban neki is okozott némi fejtörést.
- Mennyire ragaszkodik ehhez a falhoz, kedves barátom? – tapogatózott Ernő, miután meghallgatta a történetet a kiűzetésről és a falépítésről.
- Nagiyon fontosho. Ho en shemiboa vennie falo, nema mehetne visszoa Brahmalandzsa soho tobboe. – válaszolt nyugodtan ’Mbai, miközben értetlenül a kottát fürkészte.
- Elnézést, nem tudná ugyanezt akcentus nélkül elismételni?
- Ó! – mondta és kiköpött valamit - Bocsánat, csak szúr a fogszabályzóm drótja. Tehát fontos, mert különben soha többé nem mehetek vissza Brahmalandzsába.
- Hány év is van még?
- Hatvanhét év, öt hónap és huszonnégy nap.
- És biztosan megéli a száz évet?
- Ez a terv.
- És száz évesen tudni fog még járni?
- Hogyne.
Mozdíthatatlan volt. Szavait összefüggéstelen füttyögéssel kísérte; inkább a nóta foglalkoztatta, mint mi. Ismét stratégiaváltoztatásra volt szükség; falbontásról szó sem lehetett.
- Milyen hosszú ez a fal, barátom?
- Rettenetesen hosszú. – jött a keménykötésű válasz.
- Számértékben kifejezve?
- Szerintem nincs is vége, olyan hosszú. – büszkélkedett élete munkájával, és megfordította a kottát.
- Rendben. Átfogalmazom: Mennyi idő lenne ezt a falat hajóval megkerülni?
- Nem tudom, még nem csináltam. Kettő év talán…
Barátaim lepotyogtak a megdöbbenéstől. Bill is összerezzent; kétségbeesetten rám nézett, hogy találjak ki valamit gyorsan, mert ez pánikhelyzet. Magam is lefagytam egy pillanatra, hisz két év az még úgy is hosszú, hogy valójában nem múlik az idő. Sőt, így talán még hosszabb.
- Ássunk alagutat! – jött a felmentő ötlet Kicsit Álmos szájából, majd gyorsan helyesbített – Ássatok! – A második megszólalás visszavett népszerűségéből.
- Ötletnek nem rossz – mondta elismerően Bill – de ki tud közülünk alagutat ásni?
A hallgatás netovábbja nehezedett ránk. Mindenki a másikra nézett, de a pillantások vektori összege pontosan nullát adott. Világos volt, hogy egyikünk sem jártas az alagútásás világában, nem merült még bele rejtelmeibe, már ha vannak rejtelmei.
Én azonban emlékeztem valakire, aki különösképp érdekeltnek tűnt ebben a témakörben, habár még soha nem ásott alagutat. Itt volt az alkalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése