És láss csodát, valóban volt egy falu arrafelé. Azt nem tudtam bizonyosan, hogy az volt-e a legközelebbi vagy sem, de nem is érdekelt. Rátaláltam, és akkor csak ez számított.
Amikor megérkeztem, az utcákon egy lélek se járt. A házak ablakai csukva voltak, és az egész falu valószínűtlenül üresnek tűnt. „Tudták, hogy jövök.” – gondoltam magamban. Baljós csend honolt.
Egy ideig céltalanul bóklásztam, kirakatokat nézegettem, kóboregereket rugdostam, majd úgy döntöttem, felkeresem az ivót, mert annak még a legszánalmasabb faluban is lennie kell. Nem telt bele pár perc, rá is találtam a fogadóra, ahová gondolkozás nélkül betértem.
A bálterem nagyságú kocsmában egyetlen személy tartózkodott, aki szakmája szerint a kocsmáros volt. A pulton feküdt köpcösen, és nagyokat szuszogott, amiből arra következtettem, hogy alszik. Odamentem, megböködtem, hogy ne aludjon már. Első noszogatásaimra apró felhorkanásokkal reagált, amit több ízben reflexszerű pofon követett. Láttam, ez az ember nem aprózza el a dolgokat, úgyhogy én is felvettem a kesztyűt (merthogy mindig magamnál tartok egy párat). Oldalára mért erősebb bökéseimre mind erősebb pofonokkal próbált válaszolni, de én hajlékony testemmel álltam az ütéseit. A tizedik hárított pofon után kénytelen volt elviselni vereségét. Felkelt, kivakarta a csipát a szeméből, leszállt a pultról, töltött magának egy pohárkával és felhajtotta. Ettől láthatóan jobban érezte magát.
- Jó reggelt! – köszöntem előzékenység nélkül.
- Hasonlóképp. – biccentett, és még egy pohárkával töltött az arcába.
- Látom, jól aludt.
- Az igaz. Tényleg jól aludtam. Most hogy így belegondolok… hú, de jól aludtam. Csak valami barom felébresztett.
Baromnak nevezett.
- Én ébresztettem fel, uram.
- Valóban? – húzta fel a szemöldökét. Lassan végigmért a szemeivel.
- Így van.
- Ez esetben maga egy barom.
- Ebben nem feltétlenül egyezik a véleményünk. – mondtam egyenesen, majd érdeklődő jelleggel folytattam – Amúgy hogy megy a bolt? Látom, nincs túl nagy forgalom.
A vendéglős ódon szivardobozzal babrált. Többször nekifeszült, a nyakerei már a homlokán duzzadtak, de csak nem akart kinyílni. Mármint.
- Nyílj már ki! – szólította fel többször a szivardobozt, de az teljesen közönyösnek mutatkozott.
- Segíthetek? – kérdeztem pusztán jutalom reményében.
- Menni fog az – válaszolt elszíneződött padlizsánarcot vágva – amúgy, hogy a kérdésére is válaszoljak, itt már úgy egy éve nem járt senki.
- Nem-e?
A szivarokkal teli ládika olyan hirtelen nyílt ki, hogy szinte már megijedtem. A szivarok természetesen szétröpültek, mi több, a doboz teteje is levált az aljtól. A kocsmáros megkönnyebbült, a veres szín visszatért testének alsóbb részeibe. Szusszant.
- Mindig ez történik.
- Nem szedi össze? – mutattam egyszerre mindenfelé.
- Majd összeszedem.
- Mégis mikor?
- Kicsit később. Kérne belőle, mi?
Sajnos igaza volt. Kértem volna. Azonban ha így is kitartottam volna vágyaim mellett, biztos megaláztatás várt volna rám. Ezért inkább eltereltem a témát.
- És hogyhogy egy éve nem járt itt senki? – tértem vissza eredeti beszélgetésünkhöz.
- Elköltöztek.
- Mind? – kérdeztem kicsit meghökkenve.
- Az egész falu. Csak én maradtam itt.
- És miért mentek el?
- Mert itt biztos halál várna rájuk. Azt pedig az emberek mindennél kevésbé preferálják.
Kicsit megszeppentem, de tovább kíváncsiskodtam.
- Máshol nem vár rájuk biztos halál?
- Én is ezt mondtam nekik, de ők mindenképp menni akartak.
- És maga mért maradt?
- Nekem más terveim vannak. Nagy munkában vagyok. Épp a pihenőmet tartottam, amikor megérkezett.
- Mit csinál?
- Alagutat ások. Épp az imént készültem el vele. – hangjában némi büszkeséget véltem felfedezni. Mintha alagutat ásni olyan nagy dolog lenne. Ettől függetlenül szimpatikus figura volt.
- És mi a célja az alagúttal?
- Átmenni rajta. Illetve az első kósza vendéget, aki betér hozzám, átvonszolni rajta egy műanyagzsákban.
Utólag jöttem rá, hogy a második mondat teljesen elkerülte a figyelmemet.
- Aztán meg minek?
- Kilyukadni valahová.
Tudtam volna mesélni neki az alagutakról meg a valahová kilyukadásokról. Ebben a két témában már olyan szinten profi voltam, hogy azt szavakkal leírni nem lehet és nem is ildomos. Ismét témát váltottam. Közben a kocsmáros elkezdte fölszedegetni a széthullott szivarokat.
- Ismeri a hajóskapitányt, aki innen nyugatra lakik a hajóján?
- Persze. Ő az egyetlen vásárlóm. Reménytelen eset. Mindig elvitelre kéri a porcióját. Tényleg, nem kér inni valamit? Gondolom ő nem adott magának.
- Köszönöm, egy pohárkával elfogadnék.
Miután végzett a szivarok összegyűjtésével, egy kivételével visszadugdosta őket a dobozba, visszaszerelte és rájuk zárta a fedelet. Poharat vett elő, új üveget bontott, és töltött. A poharat az elől hagyott szivarkával együtt elém tolta.
- A ház ajándéka – mondta, és tüzet nyújtott felém.
„Gyanúsan kedves ez az ember.” – állapítottam meg magamban, de ehhez nem tartva magamat kortyoltam, és jó mély slukkot szívtam a szivarból. Az italnak és a dohánynak is fantasztikus íze volt.
Elájultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése