A fedélzeten voltunk. Fogalmam sincs, milyen logikai rendszer alapján jutottunk fel, nem is izgat. Utam során történtek már velem furcsa dolgok, azokon se törtem a fejem, akkor mért pont ezen törjem? A lényeg, hogy itt voltunk teljes valónkban: összerágott kötélhágcsók, batikolt vitorlacafatkák, patkányprések és polipkemencék, kampókon függeszkedő cetuszonyok, keszegpempős csuprok és hatalmas whiskey-s rekeszek útvesztőjében. A kapitány egy ládán ült - stabilitása megkérdőjelezhető, arcszőrzete virulens, pillantása kótyagos, zsebében üveg, buggyos fekete ruházata alatt faláb, fején franciából félrefordított Napoleon-kalap, nyaka körül múlt karácsonyi, villódzó fényreklám-maradék.
- Hát itt vagytok – jegyezte meg, amint nagy robajjal előléptünk.
- Vizet… - nyöszörgött Kicsit Álmos betömött szájjal, életerő hiányában.
- Jó estét. Van esetleg fogyasztásra alkalmas folyadékállománya a kapitánynak, amit rendelkezésünkre tud bocsátani? – kérdezte Bill, és fogalmazására még ma is büszke. Az ásás közben végig ezen gondolkozott.
- A ládákban maradt még némi medúzapálinka – mutatott a kapitány tetszőleges irányba. Ergya Ernő odaszökellt, és felemelte az egyik láda fedelét. Hirtelen kővé meredt.
- No?
- Minden tisztelettel, kapitány, ebben csak magazinok vannak. – rebegte a sokktól mozdulatlanul.
- Miféle magazinok? – kérdezte Bob, miközben megkísérelt odasietni, de nagy igyekezetében megbotlott, és tudtán kívül csukamájfejest ugrott egy húsz literes ámbrás hordóba.
- Fiam, csukd be azt a ládát! – állt fel a kapitány fenyegetőleg, de csakhamar visszahuppant, mert a nyakán csüngő, színes izzókkal teli huzal visszarántotta. Mindez a másodperc tört része alatt történt. Én mindebből csendes megfigyelőként vettem ki a részem.
- Vizet…
- Inkább azt a másik ládát nézd meg ott mellette – ajánlotta a házigazda, miközben görcsösen próbált megszabadulni nyakára tekeredett kötelékeitől. Ernő bizonytalanul odébbállt, belekukkantott a másik ládába, amelyben kis üvegeket talált kétes eredetű, baljós tartalommal. Kihúzta az egyiket, majd a hold elé emelte, amely bevilágította a kásás lét, amit még nekem sem volt kedvem megkóstolni, kíváncsi természetem ellenére.
- Ez az? – kérdezte félénken, majd jó tengerész módjára letekerte a kupakot, és szippantott. Az ordenáré medúzabűz szinte arcul csapta Ernőt, aki gyors tempóban letakarta a nyílást, és visszasompolygott hozzánk.
Eközben a hajóskapitánynak teljesen sikerült belegabalyodnia az őt körülvevő tárgyakba: egyik lábát hajókötelek tartották, másikkal játékautón egyensúlyozott, a zsinórt a nyakáról áttornázta a bal karjára, jobb kezében üveg, hajában csiga (és erről még nem is tudott).
- Vizet…
- Jól van már, itt van – nyugtattam Álmost, majd előrejelzés nélkül kipeckeltem a száját egy kézre eső gekkó-gerincoszloppal. Ernő figyelmeztetett minket az elvetemült szagra, mi ennek értelmében befogtuk az orrunkat, ő pedig töltötte a létyót az általam kitátott szájba.
A látvány nem éppen életmentő akcióról árulkodott: Álmos sakálüvöltése kétségbeesett gurgulázással párosult, miközben mi medúza-habrancsokkal teli, tejszerű pálinkát gyömöszöltünk le rajta. E tettek dinamikus egyensúlyban álltak egymással. A hajó ura eközben a kaotizmus utolsó stádiumába érve megcsusszant a fentebb említett kiskocsin, belecsavarodott a vitorlavászonba, ruhája beleakadt a kormánykerék bütykeibe, lefejelte a morzegépet, és végül a fedélzet padlójára rogyva megállapodott. A jelenet horrorfilmbe illően megrázó volt, hosszú ideig visszatérő álmaim témáját képezte.
Miután Kicsit urat visszarántottuk a szomjhalál küszöbéről húskampóval, a kapitány felállt, és mindig nála (vagy benne) lévő zsebkésével lehántotta magáról a rátekeredett hajó-förtelmeket. Ekképp többé-kevésbé helyre állt a rend, mindkét fél tárgyalóképes állapotba került. Rátérhettünk a tárgyra.
- Tehát miről lenne szó? – kérdezte a kapitány és tétován közelebb lépett. Bill ragadta meg az alkaromat, hogy beszéljen.
- A helyzet egyszerű. – kezdte beszédét, majd szükségszerűen hátrasasszézott, ugyanis beszélgetőpartnere kínosan közel lépett hozzá. Ez megalapozott gyanút keltett benne, de említés nélkül folytatta. – Oktond kikötővárosa már évek óta hajó nélkül áll. A matrózok munka nélkül tengődnek a helybéli kocsmákban, és csoportokba verik egymást. A napokban újdonsült barátunktól megtudtuk, hogy a kapitány úrnak, bár üzemen kívül, de megvan még a hajója.
- Így igaz. - válaszolt a kapitány. – Értem a felvetést, de van itt egy iciri-piciri probléma.
- Mi a probléma? – tettem fel a kulcskérdést némi habozás után, ugyanis közben az öreg hajós pezsgőt bontott.
- Hogy mi a probléma? – kérdezett vissza és kortyolt. Arcszőrzetén korallként csillogott a hab. – Látom, te sem tanulsz a kalandjaidból. Te is olyan pikareszk hős vagy, mint az összes többi.
- Nem vagyok pikareszk hős! – kiáltottam sértődötten, mert a lelkembe tiport a rusnya vénember.
- Bizonyítsd be! – mondta hetykén. – Nos, akkor mi a probléma? Ha ilyen nagyra törünk, erre az egyszerű kérdésre csak tudunk válaszolni…
Gondolkodóba estem. Társaim kétségbeesetten próbáltak segíteni; folyamatosan bombáztak elragadóbbnál elragadóbb ötleteikkel. Szóba került a globalizáció, az éhínség, az új-tivornyai retekláz, hogy mindig rojtosra főzik a palacsintatésztát, és hogy nincs elegendő mennyiségű zuhanyzó a világban (apropó, van-e itt zuhanyzó?), illetve hogy a szervkereskedelem sem túl jó dolog. Ez némileg gátat vetett józan gondolkodásomnak, de végtére is eszembe jutott, mi lehet a megoldás. Az ötlet derültségből villámcsapásként csapott le.
- Megvan! – mondtam hangomat felemelve. Barátaim elcsendesedtek. A kapitány rám vetette ittas tekintetét (legalábbis azt hitte). Szemeiből könnyen ki lehetett olvasni, hogy fogalma sincs, hogy mi van meg, és hogy mért vágom ezt így a képébe épp most.
- Na mondjad – bátorított azért hajóshoz méltó nemtudomsággal.
- A sivatag.
Bill és a matrózok összesúgtak. A kapitány tompa fényű szemei felcsillantak, úgy látszik, beugrott neki, miről is folyik a szó. Bajsza és szakálla között ülő szája, mint hotdogban a virsli, mosolyra görbült.
- Nocsak. Mégiscsak tanulunk valamicskét kalandjainkból…
- Pont ezért ne merjen még egyszer pikareszknek nevezni! – vágtam szavába diadalittasan, mire ő összevonta a szemöldökét a szakállával, és elmorzsolt pár leminősítő szlenget a hóna alatt.
- És hogy akarjátok kezelni ezt a bizonyos problémát, amire ez a csodás, éles eszű fejlődő jellem rávilágított? – hangjában némi szarkazmust véltem felderíteni. Bill vette át a szó jogát.
- Bevallom, erre is gondoltam. Úgy gondoltam, hogy a sivatag és a tenger közötti utat áthidalva a vasat… - pillanatnyi szünetet tartott - elvonszolnánk.
- Elvonszolnánk? – kérdezte a kapitány ezúttal egy emberként, szinte förmedve. Mi is furcsán néztünk rá.
- Elvonszolnánk. – ismételte Bill - Van ilyen szó, nem?
- Mégis hogy gondoltad ezt? – kérdeztem a körülményekhez képest nem elég gunyorosan.
- Húznánk.
- Húznánk? Húznánk hogy?
- Mondjuk… kötelekkel. Vannak itt kötelek, nem?
Egyre furcsábban néztünk rá. Ábrázatunk rettenetes, torz grimaszba rándult. Biztos forrásból tudom, hogy úgy néztünk ki, mint akiknek citromot facsartak az orrlyukába, ami kínos.
- Úgy néztek ki, mint akiknek citromot facsartak az orrlyukába – figyelmeztetett Bill – ami kínos.
- Kik? – érdeklődött harciasan Bob.
- Mit kik?
- Kik facsartak az orrlyukunkba citromot? – szemmel láthatóan felbőszült.
- Csak azt mondtam, hogy úgy néztek ki.
- És hogyhogy nem vettük észre? – csatlakozott indulatosan Jack.
- Nyugi! Senkinek nem facsartak citromot az orrlyukába. Ez csak egy hasonlat volt, gondolom – nyugtattam a matrózokat példaértékűen. Villámokat szóró tekintetükkel rám néztek, majd kifújták magukat, mint önállósult orrok.
- Na, mit szóltok? – kutatott közvéleményt Bill.
- Engem egy filmre emlékeztet az ötlet. – mondtam mutatva, hogy műveltségemnek csak a csillagos ég szab határt.
- Egy mire?
Ezután némaság ülepedett a hajóra. Nem először volt csend, és feltehetőleg nem is utoljára. A tengerészek merengve tespedtek, a kapitány iszogatva kummogott magában. Én mérsékelten fontolgattam az ötletet. Miután a hallgatás veszélyesen elhatalmasodott, Billre hárult a cselekvés feladata.
- Szavazzunk kézfeltartással!
- Csak azt ne! – kiáltott Ernő, Jack és Bob hosszan kitartott, moll-szerű hármashangzatot képezve. Mint később megtudtam, aktív éveikben mindhárman tagjai voltak az Oktondi Matrózok Ének-Zene Egyesületének. Az énekkari szereplések mellett önálló zenekarukkal is fel-fellépegettek. Ilyenkor Jack dobolt az asztalfőn, Bob bőgőzött antik bútorra erősített makarónin, Ernő gitározott hathúros nyakkendőn és Bill – már ha ráért – beszállt pamutharsonával, horgonycimbalommal vagy amivel éppen lehetett. Ahogy egy híres, részeg kritikus fogalmazott: „Zenéjük a modern jazzt ötvözi a tradicionális kalapácsvetéssel.”
- Jó, tudom, tudom, nem szeretitek. De akkor hogy?
- Szerintem döntsön a kapitány! – javasoltam kisvártatva – Végül is az ő hajójáról van szó.
Barátaim egyetértettek a felvetéssel, s figyelmünk a kapitányra irányult. Ő ezt valami úton-módon észrevette, valószínűleg a hirtelen támadt csendből következtette ki, majd megpróbált úgy tenni, mintha egyenesen mindannyiunk szemébe nézne.
- Mi volt a kérdés?
- Húzzuk a hajót vagy ne húzzuk a hajót?
- Húzzátok! – vágta ki vigyorogva, és ismét kortyolt a feneketlennek tűnő palackból.
- Magával mi lesz? – kérdezte Félszemű Bob barátságtalanul és okkal.
- Hát én majd itt állok a fedélzeten és… navigálok. Ez a helyes szó. Igen. A navigáció fontos.
Mi egymásra néztünk, és közös megegyezés alapján arra jutottunk, hogy ez így nem lesz jó. De azért mégse vághattuk a képébe, hogy a bácsi alkalmatlan erre a feladatra, hisz mégis ő a kapitány. Diplomatikus megoldás után kutakodtunk. Gondoltunk arra, hogy mi lenne, ha az egyikünk fönnmaradna vele a fedélzeten, de aztán elvetettük, mert az nem volna sportszerű a többiekkel szemben. Itt nagyjából el is fogytak az ötletek. Bele kellett törődnünk a javaslatba.
- Rendben, kapitány – mondta Bill a képzeletbeli értekezés berekesztése után – úgy lesz minden, ahogy mondja.
A következő pár órácska azzal telt, hogy borzasztó mennyiségű pálinkát fogyasztottunk el a fedélzeten. Ennek hatására Ernő felmászott az árbocra és egy látcsővel kémlelve a vidéket kétségbeesetten kiabált, hogy „Föld, föld!”; Félszemű Bob vállán ülő, képzeletbeli papagájával társalgott; Jack zuhanyért könyörgött a kapitánynak, aki elküldte őt ki tudja hová, én és Bill pedig csendben figyeltük a dolgok menetét, mint óvónők a csatamezőn.
- Ezek a fiúk már az alkoholt sem bírják – jegyezte meg Bill – mit gondolsz, mért erőltetem a teát? - és leparancsolta Bobot a hajóorról a maga békés módján.
Közben felébredt Kicsit Álmos úr is, érdeklődött érdekes szájíze felől, mi pedig sunnyogva kérdeztük, hogy mi közünk van nekünk az ő szájízéhez. Ő egy ideig bizalmatlanul sandított, mi megkínáltuk pálinkával, és utána már nem.
Mikor a helyzet megszilárdult a hajón, Ernő lemászott az árbocról, Bob szabadon engedte madarát, Jack beletörődött mosdatlanságába, a kapitány pedig elaludt, végre elhangzott a nagy kérdés: „Merre vannak hajókötelek?”. A kapitány félálomban, de teljes meggyőződéssel kelet felé mutatott. Nem tévedett. A mázsás, többtíz méteres kötelek ott tekeregtek a hajó keleti szárnyában. A matrózok, Álmos és én nagy nehezen hozzáerősítettük őket a hajóorrból kiálló kampókhoz, amik feltehetőleg nem pont ezért lettek odaszerelve, bár lehet, hogy a tervező minden eshetőséget számításba vett. Mindenesetre rákötöttük őket, a másik végüket ledobtuk és lemásztunk rajtuk, ugyanis a kapitány (még mindig félálomban) nyomatékosította, hogy itt bizony nem lesz ásás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése