Még mielőtt bárki táncra perdülne, szögezzük le: a sivatag veszélyes. Egyrészt azért, mert belemegy a homok a bakancsodba, és ezzel kényelmetlen helyzetbe hoz; másrészt, mert átszelése közben az ember könnyen picaróvá válik. Mindennek tetejébe egy rohadék kávéautomata sincs sehol; mondjuk ez – valljuk be – érthető. Mindent összevetve a sivatagban gyaloglás az egyik legpocsékabb időtöltés a világon. Aki ezt választja hobbijának, nyilvánvalóan nem normális.
Amikor ezeket a negatívumokat papírra vetem, kizárólag a tapasztalat beszél belőlem. Ugyanis én gyalogoltam a sivatagban. Nem hobbiból, de kényszerből, küldetés nélkül. Battyogtam, és azon küszködtem, hogy semmi esetre se válljak pikareszk hőssé. Mindenképp azt akartam, hogy mikor meghalok, a többiek úgy tekintsenek rám, mint fejlődő jellemre. Mármint akinek jelleme élete során fejlődött (hisz a hulláé hová fejlődjön, ha már halott).
Épp ezen járt a fejem, amikor a távolban megláttam valamit. Mikor elég közel értem, már képes voltam megállapítani, hogy ez a valami nem más, mint egy hajó. Bár egy vízi jármű felbukkanása nem tartozott az általam felállított „Vajon mi fog most történni?” lista első tízezre közé, mégis ez történt. Belenyugvásomat tanúsítva még közelebb mentem, mondhatnám, egyre közelebb, amíg a hajó közvetlen közelébe nem értem. Onnan már nem mentem közelebb lehetőség hiányában.
A hajó körülbelül tizenötször magasabb volt, mint én. Nem láttam át fölötte. A fedélzetet kihaltnak hallottam, de azért kurjantottam egyet, hátha.
- Van odafönt valaki? – visszhangzott kérdésem. Ne kérdezzétek, hogy mitől visszhangozna bármi egy sivatagban.
- Menj innen, különös idegen! Ha nem hordod el magad innét rögvest, fejedet szegem kardommal, elveszem pénzedet és nem adom vissza soha többet! – hangzott a goromba válasz a fedélzetről.
- Kérlek, ne tedd! – kérleltem félelmet tettetve, mert ugye igazából nem ijedtem meg. Nem ám.
- Jó.
Ezt a választ nem vártam, de örültem neki. Az ezután következő kínos csendet ismét én törtem meg.
- Merre tart ez a hajó?
- Szerinted merre tart, nagyon hülye idegen? – kérdezett vissza a hang nem kevésbé udvariatlanul, mint az imént.
- Nem tudom. – válaszoltam gyanútlanul. – Nem tudná megmondani nekem?
A rekedtes hang nagyot sóhajtott.
- Szerinted hol vagy most, fiam?
- Szerintem a sivatagban.
- És mit látsz most magad előtt?
- Egy hajót.
- Na, akkor merre tart ez a hajó?
- Nem tudom. – feleltem őszintén.
A hang ismét sóhajtott.
Gondolkoztam, hátha ki tudom silabizálni a hajó úticélját saját kútfőből. Számításba vettem a szélirányt, a napsugarak beesési szögét és a homokszemek elrendeződését. E tényezők alapján eljutottam egy válaszig.
- Megvan.
- Na? – csillant fel a hang szeme.
- Ez a hajó minden bizonnyal Moszkvába tart – vágtam ki a frappáns választ, ami sajnos helytelennek bizonyult.
- Nem. Ez a hajó nem Moszkvába tart. Hát nem érted, te elfuserált masszázscsótány? Ez egy istenverte sivatag! Ez a hajó egyáltalán nem tart sehová! Itt van benne a homokban! Bele van rekedve teljes egészében! Közlekedésre képtelenné van téve! A hajó vízre van tervezve, és itt nem a víz dominál! Eljutott ez az agyadig, te gyámoltalan ruhatöltelék, te lektorálatlan gyümölcshúsmészáros, te örökérvénytelen garancialevéltetű?
Jogos volt a fölháborodás. Nem voltam elég alapos.
- Uram, van a fedélzeten valamiféle innivaló? – tereltem el a témát, nehogy még jobban kihozzam a sodrából.
- Kizárólag saját felhasználásra. – felelt mogorván – Ez azt jelenti, hogy van, de nem adok neked. Hehehe. Ja, és ha nem hordod el magad innét rögvest, fejedet szegem kardommal, elveszem pénzedet és nem adom vissza soha többet!
- Ez valami sablonszöveg?
- Tízpercenként el kell mondanom. Szabály. Hidd el, én unom a legjobban.
Nem tudtam, mit mondhatnék, hogy meglágyítsam a rekedt hangú szívét, aki még mindig nem mutatkozott előttem.
- Maga hajóskapitány?
- Mért, mit gondoltál?
- Buszsofőr.
Valamit dörmögött magában.
- És hogy került ide?
- Csőbe húztak a mocskok. Leváltottak. Azt mondták, hogy öreg vagyok már ehhez a szakmához, és kiraktak ide a semmi szélére. Mindenki, aki erre jár, azt hiszi, hogy délibáb vagyok.
- És délibáb?
Erre nem jött válasz.
- Semmi esély nincs rá, hogy beüzemeljük ezt a vén csotrogányt? – érdeklődtem.
- Nem a hajóval van a baj.
- Hanem?
Harmadszor is sóhajtott.
Láttam, hogy ezzel a makacs vénemberrel képtelenség dűlőre jutni. Végül úgy határoztam, nem időzöm tovább a hajó tövében, kiszállok ebből a beszélgetésből. Ha eddig nem vezetett sehová, akkor már nem is fog.
- Ha már ilyen makacs, legalább azt mondja meg, hogy merre van a legközelebbi falu!
- Arrafelé. – mondta, és nem szólalt meg többször.
Elindultam arrafelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése