Csumpakka. A pökhendiség Manhattan-e. A hely, ahol nem tudod meghallgatni Prokofjev E-Moll gordonkaversenyét anélkül, hogy nyakadba ne sóznának egy tortillát. Új szelek járnak ebben a nagyvárosban. Az extrém ruházkodás térhódítását majmolják a szabadtéri kivetítőkön versengő reklámarcok. A zsakettes majomattitűd már a múlté. Mint egyszerű rétesben az orkán, úgy nyüzsög az utcákon megannyi ember - úrias sporttáskákkal és divatos kalmárretikülökkel, opálos kaftánokban és kihívó szoknyácskákban, fejükön harisnyával, szájukban mentollevéllel, egymástól elszigetelve, céltudatosan.
Olyan érzésem támadt, amilyen Herkulesnek támadhatott, amikor Philoktétész bevezette Théba városába abban a bizonyos rajzfilmben. Ez a város valóban hatalmas volt, ahol mindenféle szerzet megfordult. Itt nem keltett nagy feltűnést, hogy fényes nappal egy tucat ember megjelenik egy tíz méteres hajóval. Néhányan ide-idenéztek félszemmel, de csak azért, mert azt hitték, hogy el akarunk adni nekik valamit, hogy mi is valami reklámkampány része vagyunk. Ahogy világossá vált előttük, hogy szó sincs ilyesmiről, egy szempillantás alatt eltűntek a tömegben. Többen szidtak is bennünket, amiért így tolakszunk. A [*@#$~+%*]-ban tapasztalt fogadtatás után ez a hely alaposan megviselte a fiúkat, akik a rájuk szórt szitkoktól elszontyolodva, lehajtott fejjel húzták a hajót.
„Oktond ehhez képest Minszk.” – gondoltam magamban, amint egy felhőkarcolón lógó ablakpucoló srácot szemléltem, aki a távolság és a fényviszonyok miatt nem volt más, csupán egy fekete pötty. Éppen miatta tűnt piszkosnak az üveg.
- Elnézést – próbált Bill megszólítani egy gyalogost, de az rá se hederített. Ezután egy napszemüveges, fiatal hölggyel próbálkozott, de az se figyelt rá. Se nyugdíjas, se családanya, se üzletember, se plázanyúl, ahogy mondom, senki nem vetett rá ügyet. – Nesze neked vendégszeretet. – duzzogott, mikor felhagyott tervével.
- Mit akar tudni? – jelent meg hirtelen egy sunyi nézésű tinédzser srác, aki bordó ingjében és sötétített szemüvegében rettentő gyanúsnak tetszett. Nyilván a hajó mellett lopakodott, hogy a megfelelő pillanatban felajánlja nem kért szolgálatait.
- Azt szeretnénk tudni, merre találjuk a kikötőt. – mondta szokásos nyájasságával Bill, bár ő is kiszúrta, hogy a fiú megjelenéséhez képest túlzottan segítőkész.
- Adja oda a tárcáját, és eligazítom. – válaszolt az ifjú, és jobb kezével a zsebébe túrt.
- Sajnálom, de nincs tárcám.
- Akkor a pénz is megteszi. – mondta a támadó gorombán, és zsebéből apró bicskát húzott elő.
Erre már a fiúk is felfigyeltek. A hajó megállt. Ernő és Zsolti már indultak volna hatástalanítani a fickót, de Bill intett nekik, hogy erre semmi szükség. Valójában csak meg akarta óvni őket attól, hogy közröhej tárgyává váljanak, amikor a hajókötél visszarántja őket.
- Figyelj, öcsi! – mondta, és nyájasságához hátborzongató magabiztosság társult – Én rendkívül megértő és szelíd természetű vagyok. Sokan jámbornak hívnak a hátam mögött. Kétes helyzetekben általában arra törekszem, hogy senkinek ne essék bántódása. – közben kiszabadította magát a kötél szorításából, és megfogta a fiú vállát, aki ekkora már kicsit sem tűnt gorombának. – Látom, nem nagyon csináltál még ilyet, nincs még tapasztalatod utcai rablás terén. Nyilván ezért is próbáltál meg tíz matrózt kifosztani fényes nappal a főutcán. Ez önmagában nem gond, a kezdeteknél elnézhetők az efféle szarvashibák. Én a kikötőben nőttem fel, ahol percenként történnek ilyesmik. Jól ismerem a fajtádat, tudom milyen nehéz belelendülni a melóba, éppen ezért most nem is foglak bántani. Azt ajánlom, eleinte öregeken gyakorlatozz a város csendesebb szegleteiben, azok majd jól elpáholnak, megtanítanak a jó modorra. Ha komolyan akarsz foglalkozni a dologgal, mert lusta vagy és tehetségtelen, menj a Protézis-negyedbe, keresd Ernie-t, az aggastyánt. Ő majd alaposan kikupál téged e téren. Megígéred, hogy elmész hozzá?
- Igen. – rebegte a fiú.
- Ne feledd: elmégy a Protézis-negyedbe, és Ernie után kérdezel.
Már el akarta engedni a kissrác vállát, hogy szélnek eressze, amikor akaratlanul a fiú jobb kezében fekvő bicskára pillantott.
- Atyaég. – mondta megrökönyödve, majd gondterhelten sóhajtott – Ezt el akartam kerülni, de úgy tűnik, muszáj lesz.
Mélyen, szigorúan a megszeppent fiú szemébe nézett. Levette válláról kiterjedt mancsát, és megfogta vele a fiú jobb kezét, aki az ijedtségtől majd’ elejtette kését.
– Első szabály: a bicskát támadás esetén mindig a nyelénél ragadjuk meg – és megfordította a bicskát a fiú markában. – Így, ha bökésre kerül a sor (amire amúgy, ha mindent profin végzünk, nem kerülhet), mélyebb sebet ejthetünk áldozatunkon, mint magunkon. Érted, fiam?
– Értem – szipogott a kamasz. – Most már elmehetek?
– Persze, fiam. – barátságosan megveregette az arcát – Lódulj! Ja, a kikötő… - csípte nyakon a távozófélben lévő fiút.
– Egyenesen végig, aztán balra!
– Rendben. És ne felejtsd el: Protézis-negyed; Ernie, az aggastyán.
– Igenis, uram. – és már szaladt is, mint akit ágyúból lőttek.
A többiek kicsit csalódottak voltak, hogy nem lett nagyobb balhé a dologból. Ők sem voltak harcoskodók, de már olyan rég nem verekedtek, hogy ha a fiú őket támadja meg, biztosan elcsattant volna néhány haveri maflás a bordák mentén.
– Nocsak, nocsak. Úgy látom, előbújt a benned rejtőzködő tanár. – mosolyogtam Billre, mikor továbbindultunk.
- Utálom ezeket a fiúkat.
- Nekem nem olybá tűnt – lepődtem meg a hangulatváltozáson.
- Ernie majd ellátja a baját! – sziszegte, majd mikor látta, hogy magyarázattal tartozik, folytatta – Ernie cinkosom, jelenleg civilben pék. Egy régebbi balhé miatt tartozom neki. Nemrégiben mondta, hogy a tésztagyúró srácát legázolta egy mormota, ezért az ilyen slendrián, züllött, punk kölyköket hozzáküldöm munkaerő gyanánt. Tőle csak végtagvesztés okán lehet szabadulni. Most majd megtanulja, mi a tisztesség!
- És mi volt ez az útbeigazítás a bicskát illetőleg?
- Megtetszett a bicskája, hát elvettem. – vidult fel Bill, ahogy eszébe jutott a zsákmány.
- Elvetted?
- Persze. – mondta, és a zsebéből elővette a kiskést, már összecsukva. – A fiú annyira be volt rezelve, hogy észre se vette, mikor kivettem a kezéből. Azért Ernie-nek sem szolgáltathatok be mindent. Aztán mi van, ha a tökkelütött tényleg bepróbálkozna valakinél, még út közben? Így volt a legjobb. Jó kis szalonnaszelő bicska…
A tömeg lassan nyílt szét előttünk, ezért több mint egy órát töltöttünk a főúton. Míg Ernőék az iménti eseményeken csámcsogtak, Répáék pedig húslevesről ábrándoztak, Álmos úrnak a bal szélen egészen másban főtt a feje. Szikrázó, eltökélt pillantásával valósággal törte az utat a „csónak” előtt, ahogy ő nevezte. Többször elhatároztam, hogy összeszedem magam és odamegyek hozzá, hogy megkérdezzem, mi az ördög ez az egész – mondtam is magamnak: „Szedd össze magad, menj oda hozzá és kérdezd meg, mi az ördög ez az egész!” –, de végül mindig megfutamodtam, és helyben maradtam.
Így telt el nem kevesebb, mint hatvan perc, amikor a beígért balkanyar végre esedékesnek tűnt. Az út hatalmas épületbe torkollott, ami Bob szerint szemészet, Jack szerint uszoda, Zsolti szerint étterem volt, szerintem meg tökmindegy. Balra fordulva párszáz méteren belül ott levedzett a kikötő a maga teljességében: tengerrel, hajókkal, rakparttal, ládákkal, izmos munkásokkal és barmokkal, akiknek alapvetően egy zongorában lenne a helyük. Pontosan ebben a pillanatban – mármint amikor megpillantottuk célunkat -, a fedélzeten aléltan fekvő hajóskapitánynak orrlyukai a borzalomig tágultak, majd a szemei, a lábujjai, a tüdeje s végül a szája, melyből tekintélyes pálinkabűz kíséretében tört elő a velős üdvrivalgás: „Tenger!”
Szerencsére a tömeg nagy része az elágazásnál jobbra nyüzsgölődött tovább, így a kikötőbe már igen hamar elérhettünk. A betonutat durva fadeszkákkal burkolt parkettszerűség váltotta, ami alatt már javában csörgedezett a Gondreauboly-tenger, amelyet egy André Gondreauboly nevű francia származású sajtkészítőről neveztek el, jogtalanul. Ezt Bill minden tudását latba vetve próbálta nekem elmagyarázni, de én állandóan csak azt hajtogattam: „Miért?”
Így vitázva húztuk a hajót a helyenként meg-megreccsenő fa-építményen, ami külön kis várost jelölt Csumpakkán belül: a vízi emberek városát. Ahogy letértünk az útról, egy teljesen más világ tárult elénk. A fennkölt, shopping-megszállott tehetősek köréből egy csapásra a kocsmatöltelékek, tolvajok és gyanús alakok társaságába csöppentünk. Körülöttünk serény rakodómunkások, támolygó kazánfűtők, vérző fejű kormányosok, törött orrú mázolók hahotáztak, verekedtek, krumplit pucoltak vagy éppen újdonsült aligátorbőr-cipellőjüket suvickolták, amit valaki félreértésből lehányt. A vízen végeláthatatlan sorban vesztegeltek a hajók, melyek legénysége lassanként szivárgott elő a környékbeli csehók ablakain. Volt olyan is, akinek semmi köze nem volt a hajózáshoz, csak seftelni jött ide. A fiúk arca kivirágzott, otthon érezték magukat, többeknek biccentettek, pacsiztak velük, Félszemű Bobra pedig törött üveggel támadtak, amit átlátszó magyarázattal és bandázzsal orvosolt.
Már egész közel jártunk a nyílt vízhez, amikor elébünk állt egy huszonéves, borostás krapek csíkos ingben, sötétkék kabátkában, vállán átvetett aktazsákkal. Tengerésznek tűnt, vagy legalábbis olyannak, aki nem puszta véletlenből került erre a vidékre. Sapkáját megálljt parancsoló mozdulattal, kedélyesen megbillentette.
- Üdv! – köszöntött – A nevem Daniel, én vagyok itt a „kirendelt kikötő-felügyelő megbízott fősegéd-helyettes”. E hangzatos rangom okán kötelességem megkérdezni maguktól: mi a szándékuk ebben a kikötőben?
- Vízre szeretnénk szállni.
- Sejtettem. Viszont hogy ezt megtehessék, válaszolniuk kell néhány elengedhetetlen kérdésre a hajójukkal és legénységükkel kapcsolatban. Hajlandóak eleget tenni ennek?
- Hogyne.
A kirendelt kikötő-felügyelő megbízott fősegéd-helyettes felpattintotta táskája zárját, előhúzott egy dossziét, abból nagy köteg, parafa-táblára csíptetett papírt, majd visszazárta a táskát, és szórakozottan lapozgatott.
- Ez a fránya papírmunka! – sóhajtozott – Elnézésüket kérem, hogy ilyenekkel untatom magukat, de ha nem az előírások szerint cselekszem, mehetek vissza kazánfűtőnek. Ó, bocsánat, hiszen már ezzel is untatom magukat.
- Dehogyis. Mi együtt érzünk magával – bíztatta Bill.
- Köszönöm. Hát akkor kezdjük! – zsebéből tollat vett elő, kattintott. – A hajójuk neve?
Mindenki hallgatott. A felügyelő-segéd bizonytalanul nézett végig a fiúkon, akik mind a vállukat rángatták. A bizonytalanság kétségbeesésbe kezdett átfordulni. Felkiáltottam.
- Kapitány úr! Mi a hajó neve?
- Tudja az ördög – jött a rekedtes válasz föntről.
- Valamit találjon ki, különben beírjuk, hogy „Ciklámen Szattyánkarmazsin”.
- Jó, jó. – mormogta az öreg, és kortyolt. Hosszú csend következett.
- Akkor írhatom? – kérdezte a fiú tanácstalanul.
- Várjon még!
- Megvan! – döbbent a hajó ura – „Ahab Koma Limuzinja”.
- Hát legyen. – mondtam egy pillanatig fintorogva, de nem akartam balhét.
- Rendben. Következő: a kapitány neve?
- Frivol Bálint Jácint. – válaszolt a kaptány, aki nagy nehézségek árán lecsúszott az egyik kötélen, és Feri fejére zuhant, aki kötelességtudóan összerogyott alatta. Vezéregyéniséghez méltóan, tapasztaltan imbolygott.
- Hajózási tevékenységük célja?
- Teherszállítás. – vette át a szót.
- Mit visznek?
- Szőlőt és kolbászt.
- Milyen kolbászt?
- Komolyan van ilyen rubrika? – vetettem közbe.
- Van. – válaszolta komolyan a megbízott, majd ismét Bálint Jácint felé fordult. – Szóval?
- Debrecenit.
- Betűzze, kérem!
- D-E-B-R-C-K-I-S-M-U…
- Maga részeg?
- Fontos ez? – ütközött meg most Bill a látszólag teljesen oda nem vágó kérdésem.
- Nem vagyok részeg. – hárította el a fölösleges veszekedést a kapitány, aki amúgy dehogynem.
- Hány tagú a legénysége?
- Tíz – segítettem ki.
- Úti céljuk?
- Prüszki-Cemljov. – vágta rá.
- Betűzze, kérem!
- Nem betűzöm!
- Rendben – mondta elégedetten a fiú, firkantott még valamit a papírra, majd elégedetten leeresztette a kezét. – Ennyi volt! Köszönöm a türelmüket és a segítőkészségüket. Érezzék jól magukat Csumpakka kikötőjében.
- Köszönjük. – mondta kedvesen Bill - Ja, lenne itt még egy kérdés. Hol tudjuk vízre tenni a hajónkat? Úgy látom, foglalt az egész part.
- Ha itt balra fordulnak, bizonyosan találnak üres helyet – mutatta a fiú, miközben visszapakolta a dossziét a táskába.
- Köszönjük.
- Jó mulatást! – ezzel bekattintotta az aktazsák zárját, fejet hajtott, és elsietett.
A segéd javaslatához tartva magunkat a part mentén balra irányítottuk a hajót. Ahogy kijjebb értünk, egyre ritkásabban sorakoztak a jachtok, vitorlások, scoonerek, ladikok egymás mellett, egyre nagyobb helyek tátongtak közöttük.
- Határozottsággal mindent nehézséget át lehet hidalni – magyarázta Frivol kapitány, mikor iménti magánakciójáról faggattuk. – Most, hogy ideértünk a tengerhez, és fenn forog a veszély, hogy újra vízre szállhatunk, nem hagyhattam, hogy holmi bürökretek utunkat állja.
- Ezért minden marhaságot lediktált, ami eszébe jutott. – szólt közbe Bill tettetett bosszúsággal. – Még hogy debreceni kolbász…
- És ennek köszönhetjük az engedélyünket. – büszkélkedett, majd hirtelen dühbe gurult, ahogy szokott, átmenet nélkül. – És amúgy is kik maguk, hogy engem így becsméreljenek? Egyáltalán kik maguk?
Ernő már kezdte volna megmagyarázni, hogy tulajdonképpen kik is ők és mi végre, de leintettem.
- Ez itt jó lesz? – kérdezte Feri két kistestű vitorlás közé bökve. Úgy tűnt, oda valóban leparkolhatjuk a hajót, akár hosszában is befértünk volna, s bár Álmos aggályoskodott, hogy ez a hely méltatlan Ahab Koma Limuzinjához, végül beletörődött a dologba. Ha egyszer úgyis kihajózunk, minek ezzel annyit pepecselni.
Álmos úr felvetésének alapos megfontolása és hátsószándék-mentesítése után megkerültük a hajót, hogy vízre állításának a szárazföldön örvendezhessünk. Isabelle-t biztonsági okokból lehoztam a fedélzetről, nehogy a lebocsátáskor esedékes billenés kiröpítse bárhova. Az óvintézkedések után mindenki a hajó mögé gyűlt, még Bálint Jácint is, aki lenyűgözve nézte, ahogy a vas újra tengerre száll. Nekiveselkedtünk, és egy tolással betaszajtottuk a hajót. Néhány magazin szétröppentén kívül simán ment az egész. Volt is nagy csujogatás, fütyörészés, rikoltozás, hahotázás, dajdajozás, mikor sikerünk nyilvánvalóvá vált. Olyan örömujjongás kísérte célba érésünket, hogy ha Bill nem köti ki a hajót az e célra létesített, masszív fémburnyákokhoz, a hajó szép csendben kievickél a nyílt vízre, és akkor minden kárba vész.
A sikert megünneplendő Álmos bácsi (akit idő közben átneveztem Álnok bácsivá, magamban) indítványozta, hogy menjünk el „valahová” (ezt a szót feltűnően furcsán ejtette), együnk, igyunk, dorbézoljunk, még mielőtt behajóznánk. A társaság osztotta az ötletet, és végül Bill hozakodott elő a Primadonna Vendéglő ötletével, ahol világhírű a szték. Láttam, hogy Álnok bácsi halványan elvigyorodik, tudtam is, hogy ez volt a terve, de nem tiltakozhattam, mert akkor magyarázkodnom kellett volna a többiek előtt. Másrészt hajtott a kíváncsiság, hogy mégis mi sül ki ebből az egészből. Hangtalanul követtem a matrózokat, akik élükön a kapitánnyal kényelmesen, de eltökélten sétáltak. Hangosan beszélgettek izgatottságukról, régi emlékeket idéztek fel, és úgy tűnt, mind pontosan ismerik az útvonalat a vendéglő felé.
Hamarosan eldugott sikátorba érkeztünk, melyet meszesedő, fehér falak fogtak közre. Olyan elhagyatott lett minden, mintha egy teljesen új helyen járnánk, de a tenger halk csobogása most közelebbről hallatszott, mint ezelőtt bármikor. Olyan volt, mintha kabrió cseppkőbarlangba értünk volna.
Megtorpantunk. A jobb oldali falba apró, piros ajtó volt beágyazva egészen oda nem illő módon. Mintha újabb forgalmista-irodához érkeztünk volna. Az ajtó mellett a falhoz támasztva bicikli állt, aminek az első kereke cudarul össze volt roncsolva. Frivol úr tekintélyt parancsolóan pisszegett, majd amikor már csak a víz hangzott, kopogtatott: először hármat ujjheggyel, majd kettőt ököllel, kettőt könyökkel, egyet fejjel, négyet ismét ököllel, majd belerúgott hármat, az utolsó kettőt pedig a harmadik gerinccsigolyájával. Semmi válasz.
- Biztos elrontottam – mosolygott zavart bajsza alatt. Megpróbálta még egyszer, eljátszotta ugyanazt, mint az előbb, de válasz most sem érkezett. A tengerészek zúgolódtak.
- Nem lehet, hogy megváltoztatták azóta? – kérdeztem halkan, mert ez tűnt a legésszerűbb magyarázatnak.
- De lehet – mélázott el a kapitány, már csukódtak le a szemei, de még mielőtt elaludt volna, fejébe tódult a vér, és újra próbálkozott, most gyorsabban. A végére úgy lihegett, mint napszámos hód a téglagyárban.
- Próbálja a kilincset – dobta be az ötletet Álmos úr, akit aggasztott ez a kis közjáték. Nem volt betervezve. Rágyújtott egy cigarettára, de azzal a mozdulattal el is nyomta.
- Kilincs – ismételte magában Bálint Jácint, és óvatosan a kilincs felé nyúlt, mintha annak használata teljesen idegen volna számára. Ezt a róla szóló történetek is alátámasztják, melyeket a kikötő krónikásai a kapitány „krimókba be- és krimókból kijutásáról” jegyeztek le a Marinárius Enciklopédiába.
Görcsösen megmarkolta, s eleinte húzni, majd tolni kezdte, aminek az ajtó természetesen konokul ellenállt. A helyes mozdulatra csak ezek után került sor: az ajtó éles csikordulással megnyílt befelé, magával ragadva a kapitányt, aki tehetetlenül követte az ajtó ívét, mígnem a falnak csapódott. Álmos elégedettnek tűnt.
Emberünk hosszú, szűk folyosóra nyílt. Befurakodtunk, s fejünket lehajtva, meggörnyedve, csigolyáinkat kikucorítva törtünk előre a vendéglőbe való bejutás reményében.
Az alagút falait vadul pislákoló mécslángok világították meg, melyek a földön helyezkedtek el egymástól méteres távolságban. A falakat barlangrajzok díszítették: megtermett, vöröses bölénytetemek, visszakozva fintorgó páviánhordák, hitvitázó, gömbölyded rinocéroszok, dagályosan vibráló mamuthús és a menü.
Ennél a pontnál az alagút kiszélesedett, hűvös, kőbe vájt helyiségbe torkollott, ami kerek és szögletes asztalokkal, padokkal, székekkel volt berendezve vendéglőhöz illendő módon. Az előtérben nagyobb asztaltársaságok számára voltak térségek kialakítva; hátrébb kisebb asztalkák álltak, melyeket faragott válaszfalak szigeteltek el egymástól. A bárpult vonalán karcsú bárszékek sorakoztak, melyek sajátos stabilitása többrendbeli duhajkodást sejtetett.
Amint felbukkantunk a teremben, egy sikkesen öltözött, szűk, hagymaszínű frakkba szorult úriember sietett elénk.
- Jó estét, uraim – hajtott fejet nyájasan a kapitány előtt, akit szíven ütött a pincér jó modora. – Parancsolnak egy asztalt?
- Valami imázsváltás ment itt végbe az utóbbi időkben? – vonta fel a szemöldökét, mert nem értette, mit akar itt ez a nyalka piperkőc.
- Hogy mondja?
- Mindegy – intettem le, mert nem akartam további bonyodalmakba ütközni. Olyannyira furdalt a kíváncsiság, hogy tulajdonképpen sürgettem végzetemet.
Az úr nagy kerek asztalhoz vezetett minket, melyet egyelőre keresztcsíkos abrosz borított. Bálint Jácint panaszos hangon közölte, hogy itt régebben égésnyom ékeskedett, az ő saját keze munkája, de a pincér fontoskodva tájékoztatta, hogy a régi bútorokat - notórius piromániások kedvelt étkezőjéhez méltó módon -, éghetetlen anyagú bútorzatra cserélték.
Lassanként leülepedtünk, a kapitány hatalmas erőfeszítései ellenére, mely a haladéktalan távozás lehetőségét és igényét lobogtatta azzal az indokkal, hogy ez már nem az a hely, ami korábban volt.
A pincér (akiben az egész aggodalmaskodás gyökerezett) okvetlenül ránk szeretett volna tukmálni egy-egy étlapot.
- Mi ez itt… uram? – szörnyülködött a törzsvendég.
- Ez kérem az étlap. – válaszolt a sürgönc.
- Hogy mi?
- Étlap.
- Mi az ördög? – durmolta magában Bálint Jácint, majd mormogásából felriadva, mint akinek kisujjára taposott a kalauz, élénken folytatta. – És lehetne olyat csinálni, hogy megkímél ezektől a micsodáktól, és mindannyiunknak hoz egy jó Primadonna-sztéket?
- Nem kérnek étlapot? – kérdezte zavartan a pincér, és gyors pillantásokat vetett a társaság többi tagjára.
- Igen. Tulajdonképpen ez kvintesszenciája annak, amit az imént mondtam – mosolygott kedélyesen Frivol úr, szája szélén leheletnyi gúny szivárgott. – Ugye azért sztéket még csinálnak a vendéglő szakácsai?
- Hogyne, uram. Sztéket, hogyne, máris hozom… - mondta a piperkőc a túlcsorduló kedélyességtől megrémülve, valamit felkarcolt a cetlijére csillogó filctollával, és már menekült is.
A tengerészek kiválóan érezték magukat az ismerős közegben. Bár Ernő és Bob is megemlítette, hogy a hírhedt „libatöltő-tércsonkító” buli óta alapvető változtatásokat eszközöltek a vendéglőn, mely a hely karakterét is új irányba terelte. A falon ütött lyukakat betömték, a törött képkereteket újakra cserélték, és a töltényhüvelyek kupaca is kámforrá vált a sarokban, de a vendégek maradtak, akik régen voltak.
A velünk átellenes szárnyban dorbézolt az Okkercsúz, a Bádogballon és az Akcentált Víz megosztott legénysége. Külön étkezőkabinban vigadtak a tengeralattjárósok és a vízimentők, a kazánfűtők és az óceánjáró muzsikusok kisebb kompániákban ültek a hátsó részben, de voltak olyanok is, akik most jártak itt először. Őket onnan lehetett felismerni, hogy nem mozgott a szájuk.
Mikor a fiúk olyannyira elmerültek az előttem teljesen ismeretlen témában, hogy a „gnómrazzia”, a „zebra-tuberkolózis” és a „rekettyeporlasztó” szavakat egyetlen mondatba belesűrítették (az igazat megvallva, mindegyik mondatba), eszembe jutott, milyen régen használtam a mosdót. Felálltam és elindultam a vendéglő leghátsó, legeldugottabb ajtaja felé, amerre Bill irányított.
Ahogy a bárpult mellett kicsit felgyorsítottam a lépteimet, balra pillantva – ahol kis, négyszemélyes asztalok sorakoztak válaszfalakkal elkülönítve – egy ismerős, latinosan barázdált ábrázatra szegeződött a tekintetem. Perez. Láttam, hogy ő is észrevesz engem: egymást szokatlanul keresztező szemöldökeit egészen a feje búbjáig húzta, és átmenetileg zöldes árnyalatú szembogaraival árgusan figyelte, miként haladok el asztala mellett a felismerés savanyú kifejezésével. Az asztalon fekete, tárcsázós telefon állt (ugyanolyan, mint a kis sárga szobában), körülötte poharak feltűnő mennyiségben, üresen. Az asztal másik oldalán feketebőrű férfi ült, feltehetőleg Scaevola, arccal az asztallapnak zuhanva, feje mellett egyetlen pohárral, félig sem üresen.
Ahogy mindez elsuhant előttem, agytekervényeim hálójában pislákolni kezdett egy gondolat, mely önkéntelenül lelassította lépteimet. A gondolat szerint továbbmenni a vécé felé könnyelműség és botorság volna, hisz akkor Perez – bármily kótyagossá is vált - rögtön nekiesne fekete távrecsegőjének, és riasztaná az egész bagázst. Így hát úgy döntöttem, átugrom az anyagcserét és csatlakozom hozzá. Még Perez perifériás látóterén belül sarkon fordultam (amit amúgy az ital alaposan kibővített), és két görbe sasszéval lehuppantam a pretoriai közbiztonság embere mellé.
- Adjisten! – köszöntött Perez hangosan, leplezetlen örömmel – Hát maga itt?
- Hát én itt. – válaszoltam komoran.
- Nagyszerű, nagyszerű. – örvendezett, s intett a pincérnek – Kér valamit?
- Magyarázatot.
Rövid hatásszünet következett.
- Hallotta az urat… - fordult Perez az ott termő pincérhez, aki egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán.
- Elnézést, uram, de ilyesmit nem tartunk… - pislogott értetlenkedve.
- Nem-e? – nézett rám Perez gúnyos mexikói mosollyal – Hát akkor? Konyak megfelel?
- Megfelel.
A piperkőc elfutott.
- Tudja – kezdett újra neki – nem gondoltam, hogy valaha is idetéved. A Primadonna Vendéglő a legkilátástalanabb egység, ahova élő embert beoszthatnak. Számításaink szerint e helyen volt a legkevésbé valószínű a maga felbukkanása, jobban mondva célba érése. – itt szünetet tartott, és átvette a kihozott konyakokat. - Sorsoltunk, hát én húztam a rövidebbet. Végül is ide is kellett jönni valakinek. Legalább büntetlenül ihatok, gondoltam, és ehhez méltóan cselekedtem. Hehe… És lám, az előrejelzések ellenére itt van, ideérkezett énhozzám, és most együtt konyakozunk. Isten, isten…
Kortyoltunk. Közben azon törtem a fejem, hogy mit jelölhet az említett „megérkezés”, „célba érés”. Bevallom, nyugtalanítottak ezek a kifejezések, valamiféle lezártságot, befejezettséget sugallottak, és ez ugye bárkit megrémítene, nem csak engem.
- Na és mi szél hozta errefelé, amerre a madár se jár? – cuppant le a pohár Perez alsó ajkáról. – Úgy tudom, így mondják.
- Olvasson vissza!
- Na persze…
Öt kerek perc pergett le. Öt olyan perc, amiből minden hiányzott, ami kapcsolatba hozható az emberi létezéssel. A vegetáció legalacsonyabb rendű formájába burkolva magunkat, szótlanul figyeltük egymást, nyilvánvalóan teljesen feleslegesen. Gondolom, minden fejlődő jellem életében vannak ehhez hasonló időszakok. Hullámvölgyek.
- Mindjárt itt lesznek. – törte meg a katatón állapotot Perez fülcimpáján himbálózó arany-zsebórájára pillantva. Feltételezem, ez a viselet mindenekelőtt a konyak hatása.
- Itt lesznek, kik? – riadtam fel a vészjósló kijelentésre. Perez elvigyorodott.
- Bizonyosan tud már róluk, hisz láthatta őket a támaszponton. Nem mondom, magában aztán van spiritusz, hogy fel merte venni a telefont. De én tudtam, hogy így lesz.
- Köszönöm – mondtam megilletődtem, de egyre kevésbé értettem a szavak közötti összefüggéseket.
- Ne köszönje! Inkább én köszönöm, hisz nyert nekem egy teljes Proust-gyűjteményt, tokkal-vonóval.
- Nyertem?
- Hát persze. Fogadtunk, és én magára tettem.
Itt végérvényesen elvesztettem a fonalat, és motoszkált bennem, hogy ha most elkezdeném megkeresni, az nem vezetne semmi jóra. Ráfogtam, hogy az egész mögött az alkohol áll, és gyorsan témát váltottam.
- És honnan tudják, hogy itt vagyok? – érdeklődtem – Hisz mióta észrevett, nem értesített senkit.
- Fred már bizonyára rájuk csipogott. – mutatott a pult felé.
- Fred?
- A pincér.
- Csipogott?
- Csipogott. Csip-csip-csip! – ennél a résznél kezeit oldalbordáihoz szorította, kézfejével fürge szárnycsapásokat, hangjával pedig aprótestű madár magas, vékony csiripelését imitálta. – Csipogni.
- Értem.
Mikor tudomásul vettem, hogy az ellenem szervezett összeesküvés ilyen széles körben kiterjedt, és hogy a „többiek” már úton vannak, arra gondoltam, hogy talán futni kéne. Minél gyorsabban, lehetőleg el. Esetleg keresni egy ajtót, és kikötni egy dzsungelben, magtárban vagy épp a Marson. Vagy mihamarabb tengerre szállni, mielőtt túlságosan elharapóznának itt a dolgok. Éppen felpattantam volna, hogy tájékoztassam matróztársaimat megfutamodási tervemről (amit nekik természetesen „stílusos távozásként” adtam volna elő), amikor Perez „És már itt is vannak!” felkiáltással megakasztott, s mielőtt még hátrapillanthattam volna, fejbekólintottak. Korábban sem voltak szimpatikusak, de ezt már egyenesen felháborítónak tartottam.
